Nehéz becsületesen élni, de megéri – hangzott el sokszor anyám szájából a közismert közmondás. Ebben a szellemben nevelkedtem, és ők is így éltek.

Gyermekként tiszta szívemből elhittem és elkísér a mai napig. Soha nem loptam, csaltam vagy csaptam be embereket. Bár az igazat megvallva már nem hiszek benne, de ami belém ivódott, azt nem tudom már megváltoztatni. E tévhit miatt kezdődött el hányatott életem, válásom után két gyerekkel és rengeteg adóssággal a vállamon. Anyám egyet értett végleges döntésemmel, de nem állt a hátam mögé biztos menedéket nyújtva, sem anyagi, sem lelki téren. Ha mégis segített többszörösen fizettem meg érte. Nem anyagilag, inkább a zsarnok mivolta miatt, szinte lelki terrorral kényszerítve olyan dolgokra, amiben én egyáltalán nem értettem egyet. Korunk miatt teljesen más felfogásban élünk és normális esetben ezt a szülő el is fogadja, így gyermekük kisebb igazgatással, de saját belátásuk szerint dönthetnek és élhetik saját életüket. Az életem teljes romokban hevert abban az időben.

 Itt idéznék rövid részletet a könyvből: „Kislányom békésen aludt, az ő éhségét elvette a cukrozott víz, amit a cumis üvegből ivott. - Gyere ide kisfiam az anya ölébe, mesélek neked. Apró ártatlan szemével egy darabig csak nézett és hallgatta kedvenc meséjét. - Anya te nem szeretsz már engem? – kérdezte hirtelen. - Hogyan is mondhatsz ilyet, dehogy nem szeretlek. Téged és húgodat szeretem a legjobban a világon. - Akkor mért nem adsz nekem enni?” Persze vacsora nem volt, még egy árva szelet kenyér sem. Így fájó szívvel, zokogva altatót adtam neki és elaludt. Ez volt a fordulópont. Elhatároztam, bármi áron, de holnaptól nem fognak éhezni. Elindultam az éjszakába, nem tudtam hova és miért, de azt igen, hogy pénzt kell szerezni! Természetesen én se vagyok varázsló… Reggel elvittem gyerekeim óvodába, bölcsődébe, ott legalább uzsonnáig nem éheztek. Bolyongtam és gondolkoztam mit is csinálhatnék. Boltról-boltra jártam, de nem vitt rá a lélek, hogy lopjak. Este a gyerekek elaludtak, én meg elindultam kosztümbe öltözve, kisminkelve, félszegen az éjszakába. „Pénzt kell szerezni” – dobolt az agyamban, a szívemben, a lelkemben.

A város szállodája előtt megszólított egy középkorú úriember. Diszkréten, mint aki éppen akkor érkezett a városba, kivett egy szobát, és az nap éjjel röpke egy óra alatt kerestem ötezer forintot. Boldogan, de összetörve, vegyes érzelmekkel indultam haza, két alvó gyermekemhez. Már tudtam: többé nem fognak éhezni. Most joggal kérdezhetitek, mért nem mentem dolgozni? Hát pontosan itt volt a gond. Hiszen én dolgoztam több helyen is. Mindenhol szembesülnöm kellett azzal, hogy ha nő vagy és ráadásul egyedül álló, a férfi főnökök könnyű prédának tekintenek. Nem is hazudtolták meg önmagukat – mellékesen jegyzem meg, mind becsületes üzletember, példás apa és nagyon rendes férj volt. Mégis állandó zaklatásnak voltam kitéve, sokszor a fizetésem kifizetése is e feltételhez volt kötve. Mivel nem voltam hajlandó a felajánlott "plusz munkát" elfogadni, felmondtak. Így állandó bizonytalanság és félelem kísérte napjaimat.

Amikor az első éjszakám szerencsésen alakult, már nem is érdekelt, ki, mit mond rólam. Joggal mondtak bármit, de nem fájt. A legfontosabb volt, hogy biztosítani tudtam a gyermekeim megélhetését. Arra büszke voltam, hogy nem alacsonyodtam le a stricis lányok szintjére. Magam dolgoztam, telefonhívásra és csak nívós szállodába mentem. Mindig figyeltem a megjelenésemre és a viselkedésemre. Külsőre üzletasszony benyomását keltettem. Amikor ténylegesen ebből éltem, már nem hitte el senki, azt hitték bejött valamilyen üzlet... Pedig nem titkoltam miből éltem. Az életem teljesen megváltozott, másképp kezdtem látni az embereket. Sok minden az éjszakai "műszak" alatt nyert új értelmet. Rájöttem, a férfiak nem csak a szex miatt keresik a prostik társaságát. Rengeteg férjjel beszéltem és bizony kiderült, hogy legtöbbjének a figyelem, a kedvesség és az őszinte érdek nélküli vélemény hiányzik az életéből. Amit elsősorban a feleségeiktől vártak volna el. Az asszonyok nem törődnek a párjuk lelkével és sok esetben a szexet is megvonják tőlük. De egy valamiben az összes férfi hasonlóan érzett: mind nagyon szerette a feleségét, nem váltak el és nem hagyták az asszonyt magára. Egyszerűbb megoldás volt a velem eltöltött néhány óra, ami után mindig elégedetten mentek haza. Én pedig örültem, hogy megmentettem egy házasságot és a gyermekeik szenvedését. Az életem anyagi része már rendezett volt, csak épp boldogtalan és magányos voltam. Nekem nem volt senki, akinek fizethettem volna azért, hogy meghallgasson. Mit tehettem, vártam a fehér lovon a hercegemet… Eltelt négy év, és végre eljött a herceg. A leírtak ma már csak történelem és nem számítanak, mert a párom a múltammal együtt elfogad, szeret, tisztel, becsül és dolgozik a két kamasz gyermekem jövőjéért. Újra nyolc órában dolgozom, három műszakban. Pénzünk manapság sincs, de végre boldog vagyok. Halacska