Könnyű volt meggyőződni arról, hogy akár az erkölcsök, akár a természet világában, közbenjárásuk nélkül semmi sem jöhetett volna létre. Az égitestek nem pusztán fizikai hatalmak voltak: ténykedésüket önkényesnek képzelték. Valóban, milyen könnyen ábrándozott az ember! Vagy talán nem az élet mutatkozik minden mozgásban, mozdító erőben?

Thales és Socrates azt kérdezte, honnan lehetne lelkünk, ha magának a világnak nem lenne lelke? Cicero – a legnagyobb szónok – szerint, ha az ember megtagadná az értelmet az égi testektől, amelyeknek rendje és állhatatossága csodálni való, és amelyek minden lény életéhez és fenntartásához okvetlenül szükség van, ez annyi volna, mint ha az ember önmagától tagadná meg az értelmet.

Firmicus – olasz asztronómus – pedig azt mondja, hogy a bolygóknak meg van a maguk érzéke, meg van az őket megillető bölcs értelmük és isteni okosságuk. Achilles Tatius időszámításunk előtt a IV. században a bolygókat még állatoknak tekintette, azért mert mozogtak. Duns Scotus, (skót születésű skolasztikus teológus és filozófus, ferences szerzetes) még a XIV. század elején is habozott, vajon ne tekintse-e a bolygókat élőlényeknek. Az ember az életből az érzékekre, s ezekből az értelemre következtetett. A lelkessé vált mindenség számtalan szellemmel és istenséggel népesült be. Az ember eleinte csak a szomszédságában, a légköri jelenségeknél maradt, de amint tekintetét az égre emelte, az istenek lakóhelyét a magasabb régiókba helyezte. E csillag-isteneket sokkal nagyobbaknak, hatalmasabbaknak képzelte, mint amilyenek mi vagyunk. Akkoriban egyik-másik felfogás szerint, még rettentő és félelmetes istenek voltak, ugyanúgy, mint a légköri jelenségek, melyeket kiszorítottak. Csak nagyon hosszas elmélkedés, és sok mitológiai évszázad elteltével történhetett, hogy az ember az égitesteket puszta nyilvánvalóságnak ismerje fel, amikor is elveszítették lény-voltukat, hogy utat nyissanak egy egyedüli istennek, aki az erkölcsök szelídülésével egyidejűleg kegyelmessé, az ember barátjává és jótevőjévé lett.