Mindig úgy képzelte messziről a nagy víztükröt, mintha egy csepp, remegő higany töltené be a balatoni medencét. Egyszer kémia órán borult ki egy kevés higany a padra, lassan szétfolyt és egy mélyedésben, kissé ovális, de formátlan alakzatban megállapodott. Akkor szórakozottan belenyúlt. A higany tapintása is, színe is a Balatont juttatta eszébe. Ennek már jó tizenöt éve, mégis minden alkalommal előjön az élmény, amikor először veti bele magát a vízbe…

Bőrét beolajozta, és, ahogy fölemelkedik a sík tükör fölé, a víz cseppekre töredezve gurul végig a testén. Egészen belefelejtkezik az úszásba, mire kifele jön, már látja, a srácok is megérkeztek, és a közeli, homokos strandlabda pályán fejelnek. Nagy ovációval köszöntik. Ő is beáll, önfeledten játszik, szinte visszapereg az idő, amikor még minden nyáron itt ökörködtek. Azóta felnőttek, barátai mindegyikének már komoly karrierje, családja van…

Csak, mellette nem lehetett még hosszabb távon lányt látni. Mindig is ő volt a legéretlenebb a társai közül, máig szeret hülyéskedni, ő a vicces a csapatban. Vonásai jók, magas is, ami hiányosságként könyvelhető el az a feje tetején van. Szemüvegét a strandon mindig leveti, így eléggé bizonytalanul pislog maga körül, de ezt eddigi barátnői szexisnek tartották.

Delelőre áll a nap, mire beleunnak a játékba. Lerogynak a Vén Halász műanyagszékeire, és sört rendelnek. Beszélgetnek, ő a társaság középpontja. Egymás után érkeznek a fiatal anyukák is a gyerekekkel, egyre nagyobb a hangzavar, ki fagyit, ki palacsintát, ki labdát akar, ki azért nyúzza az anyját-apját, hogy vigye a vízbe, a csúszdára, a hintára. Egyszerre kiragadva érzi magát a többiek közül, mintha moziban nézné az eseményeket. Ilyenkor döbben rá, hogy tulajdonképpen egyedül van. Leballag a vízpartra, előveszi az újságját, és egy árnyékos részen leheveredik. Rövid keresgélés után megtalálja a szemüvegét, felteszi, önérzetesen körülnéz. Mellette csitri lánycsapat szalad be a vízbe.

Szeret úgy olvasni, hogy közben nézi a Balatont, megnyugtatja a távolság, a messzeség. A part szinte elúszik a kék messzeségbe. Arra riad fel, hogy nagy fellegek gyülekeznek a feje felett, a strand kiürült csak egy lány kiabál a vízben állva.  Rá, őrá mutogat erősen gesztikulálva az egyik kezével. Maga mögé néz, nem áll-e ott egy jóképű fickó, de közel és távol nincs senki. A viharkosarat felhúzták, a viharágyú is többször jelzett már. Feláll, elindul a lány felé, aki arra kéri, vigye be a törülközőjét, mert a melltartója leúszott róla. Hirtelen úgy érzi, napszúrást kapott, kibotorkál a partra, nagy nehezen teljesíti a kérést. Ahogy átnyújtja a fürdőlepedőt, tekintetük találkozik. A hazatérő nyugalma vesz rajta erőt. Mintha mindig is ismerte volna ezt a lányt, mintha mindig is őt kereste volna…

Együtt ballagnak kifelé a vízből, szinte eltávolodik a körülöttük kibontakozni készülő vihar. A távolban villámlani kezd, zuhog az eső és ők ketten már futva, kézen fogva szaladnak fedezékbe…