Minden, úgy körülbelül 10 éves koromban kezdődött. A szüleim elváltak, ami azt jelentette, egyik napról a másikra eladták a házat, melyet közösen építettek, és apukánk úgymond "kilépett" az életünkből:"hétvégi" apuka lett.

Aztán jöttek a keményebbnél keményebb évek, anyukánk mindamellett, hogy szép életet igyekezett biztosítani számunkra, nagyon szigorú volt velünk, és amíg igazán szükségem lett volna rá, nem számíthattam a megértésére. Igaz, ma sem nagyon. Majd én is, mint mindenki más, elkezdtem serdülni... a többiekhez képest én abszolút nem lázadtam a szülői akarat ellen,bár nekünk is voltak vitáink,de nyíltan szembeszállni, ajtót becsapni... azt soha nem mertem.

Majd az én életembe is beköszöntött a szerelem, jöttek az első csókok... de aztán megtorpantam. Anyukámra, itt se igazán számíthattam, mivel minden egyes kapcsolatomhoz úgy állt, hogy "úgysem fog sikerülni". Az én 17 éves lelkemnek se kellett több, nem tudtam megbízni senkiben, és tényleg: az a kevés kapcsolatom, ami volt, mind kudarccal és csalódással végződött.

Aztán 21 éves lettem és összejöttem egy aranyos sráccal. Akkor még úgy gondoltam, ő az a bizonyos nagy Ő. Kivárt, türelmes volt, soha semmit nem erőltetett. Alig egy éve jártunk, amikor kiderült terhes vagyok. Jött a kapkodás, mi legyen és mivel ők elég "vallásos" család, kizártnak tartották, hogy házasság nélkül költözzünk össze. Így összeházasodtunk, mivel egyedül féltem.

És a házasság után jött csak az igazi fekete leves. Kezdtem jobban belelátni az ő kis "tökéletes" családi életükbe, napról napra, hétről hétre, egyszer csak azt vettem észre, hiába kötöttük össze az életünk, én nem vagyok elég fontos, hogy kiálljon mellettem. De hát én naiv kis 22 éves, tapasztalatok nélkül, ugye azt gondoltam, hogy szerelemmel és türelemmel változik majd a helyzet, főleg ha végre sikerül elköltözni anyuci "óvó-féltő" öleléséből, biztos csak időre van szüksége, hogy hozzászokjon az újonnan kialakult helyzethez. Gondolom, mondanom se kell, nem így lett. Aztán megszületett a kislányunk és pár (8) hónap múlva a születése után, sikerült elköltöznünk. A költözés után, ha létezik egyáltalán ilyesmi, anyuci napról napra, hétről hétre, hónapról-hónapra, mind jobban és jobban behálózta pici fiát.

Minden rossz volt, amit tettem, egy döntés sem volt jó, amit hoztunk vagy hoztam és ahol csak lehetett áskálódott ellenem. Nálam gonoszabb, egoistább teremtmény az egész világon nem létezett és nem is létezik. Teltek a hónapok, és én egyre inkább azon fáradoztam, hogy mi hárman boldog család legyünk. Sokat tettem a kapcsolatunkért, bár a férjem szerint ez nem így van. Kirándulásokat terveztem, próbáltam színházba invitálni, de a darab, amit ajánlottam nem volt jó, de azt se mondta, mi lenne az, amit szívesen megnézne vagy csinálna a családlátogatás helyett. A próbálkozásaim, tehát kudarcba fulladtak, így egy idő után feladtam. Volt, hogy elmentünk kirándulni, a szokásos családlátogatás helyett, máris csörgött a telefon, hol vagyunk, merre járunk. Vajon ki érdeklődött ily hevesen?

Aztán egy év kihagyás után, újrakezdtem a tanulmányaimat, itt Pesten és kislányomat bölcsibe adtam. Nehéz döntés volt és bizony sokszor elítéltek miatta olyanok is, akik egyáltalán nem is ismertek. Úgy gondolták rossz anya vagyok. Otthon is csak azt kaptam, hogy nem jól nevelem a gyereket, holott a bölcsiben pont az én lányomat emelték ki: ő az akin látszik, nincs minden megengedve neki, és látszik rajta, hogy sokat foglalkoznak vele otthon. Sokat kellett még azt is hallgatnom, hogy igazi jövedelmem nincs, "csak" tanulok, egy idő után besokalltam. Jövedelmem a GYES-en és az ösztöndíjon kívül valóban nem volt, de igyekeztem mindent megtenni azért, hogy egy békés, harmonikus életünk legyen (magántanítványokat vállaltam, német szakos lévén). Hát nem mindenki látja így.

Szerencsére az egyetemen nagyon jó barátokra leltem és ott van a kamaszkori barátnőim is, akik látják mindazt, amit a család egy része nem lát. A segítségükkel mondhatni új életet kezdtem: újra elkezdtem ÉLNI. Megváltoztam, sokak szerint jó irányba: a szülés utáni depressziómban és nagy "magam-elhanyagolásban" fölszedett kilóimat szép lassan leadtam, elkezdtem nőiesedni, szórakozni járni. Emiatt is sokat nyeltem. De nagyon nagy szükségem volt-van a kikapcsolódásra és mivel otthon mindig a gondok fogadtak, az amúgy is fárasztó és gondterhelt napok után, úgy döntöttem, ha a férjemnek minden héten jár egy szabad este, akkor nekem is (ha nem is minden héten, de néha igen). Ő nem így gondolta. És elérkeztünk a mához. Döntöttem, elválok, újra szabad nő leszek. Még csak 27 éves vagyok, időnként eljárok szórakozni, de egy-egy ilyen este után is, mindig csak a csalódás ér. Van egy gyerekem, s amint ez kiderül, minden pasi dobbant. De miért? 27 évesen egy gyerekkel nincs ugyanúgy jogom a boldogsághoz, mint egy hasonló korú nőnek gyerek nélkül? Én úgy gondolom, igenis van, és megtalálom az utat hozzá!