A munkára kell koncentrálnom, és a családra, ott a férjem, aki mindig mellettem állt, ha beütött a ménkű, nem tehetem meg vele – mondogatja magában, de a gondolatai minduntalan elkalandoznak. Azon kapja magát, hogy titkon fel-felpillant a munkájából, hátha megpillanthatja. Ha meglátja, furcsa bizsergést érez, érthetetlen boldogság önti el, muszáj mosolyognia.

Kezdi úgy érezni magát, mint egy bakfis, amikor még nem tudja, hogyan is mennek ezek a dolgok. Jót kuncog magában a dolgon, középiskolás évei jutnak eszébe, az a helyes srác, aki kettővel fölötte járt, ugyan azt érzi most is, mint akkor… Hiába van túl jó pár csalódáson, hiába osztott ki ő is egynéhány pofont, még mindig nem tudja pontosan, hogyan kezelje ezt a helyzetet. Idiótán vigyorog rá, ha véletlenül – vagy talán nem is annyira volt véletlen –, összeütköznek, vagy ha mellé kerül a liftben.

Nem akar kikezdeni vele – francba is, bár a férfi kezdene ki vele! –, mert ott a családja, ráadásul az apró súrlódásokon kívül nincsenek komoly gondok, jelentős viszályok. Szereti a férjét. Akkor miért érzi úgy, hogy belepusztul, ha nem lesz az övé ez a titokzatos idegen? Vagy csak egy kis változatosság kéne? Izgalmas és varázslatos dolog flörtölni egy férfival, akiről úgy sejti, hogy soha nem lesz köztük semmi. De miért ne lehetne? Újra emlékeztetnie kell magát a családi kötelékek fontosságára, nem teheti ezt meg. Ám egy ártatlan flört még beleférne.

Most azonban nem flörtölnek. Észre sem veszi őt a férfi. Ha rá is néz, az csak futó pillantás, nem pihen meg rajta a tekintete, nem keresi vele a szemkontaktust. Ez azonban csak még inkább feltüzeli. Miért néz keresztül rajtam, mintha üvegből lennék? Fel kell hívnom magamra a figyelmét – gondolja.

Önkéntelenül is a csinosabb ruhát választott reggel, kollégái megjegyzik milyen jól áll neki ez a ruha, miért nem hordta eddig. Ő pedig csak félszegen mosolyog. Mit is mondhatna? Hogy tizenéves módjára álmodozik egy ismeretlenről, kinek még a nevét sem tudja? Hazafelé a buszon behunyja szemét, maga előtt látja a férfi ébenfekete haját, szemének mély kékjét. Az ördögbe is! – mormogja félhangosan, és gyorsan leszáll.

Mire hazaér férje már otthon van. Kedvesen fogadja, vidáman duruzsol, meséli, hogy milyen remek üzletet kötött ma. Ő pedig nem szól, csak bólogat, mosolyog és tudja, érzi, hogy neki itt a helye, de azt is tudja, hogy holnap újra a kékszemű, csábos mosolyú név nélküli körül forognak majd a gondolatai.