Ám jóllehet szakmai sikerek helyett inkább kudarcokat tudhat magáénak, Henry-t mégis sikerül megfognia. Annak ellenére, hogy a férfi egy éven át alig lépett ki a lakásából, néhány nap leforgása alatt egyre inkább megkedveli a folyton csetlő-botló, ellenben rendkívül kedves Ashely-t, mígnem – a „kutyaharapást szőrével” elvét követve –, egymásba nem szeretnek.

Akár véget is érhetne itt a történet, ha Henry néhaija, az időközben valamiféle rosszindulatú angyallá lett Kate, nem lenne rettenetesen féltékeny. És hogy némi érdeklődés is maradjon a film maradék cirka egy órájában, Kate kénytelen mindent elkövetni annak érdekében, hogy az újdonsült szerelmespárt elválassza egymástól. Azt viszont már legalább a Rómeó és Júlia óta tudjuk, hogy mind a szépirodalomban, mind a filmvásznon minél inkább próbálunk két szerelmest elválasztani, annál nagyobb érzelmi kötelék alakul ki kettejük között, arról már nem is beszélve, hogy a moziba látogató néző is happy end-ért kiált.

A Jeff Lowell nevével fémjelzett felemásra sikerült alkotás közönségsikerét a készítők korántsem bízták a véletlenre. A lecsupaszított, túlegyszerűsített karaktereket játszó színészeket a direktor korábbi alakításaik alapján választotta ki. A halott Kate-et megformáló Eva Longoria Parker ugyanaz a felszínes és látszólag mérhetetlenül egoista divatbaba, akit a Született feleségek című népszerű amerikai szériában ismerhettünk meg, az Ashley „meleg” lakótársát megformáló Jason Briggs pedig úgy néz ki, mintha éppen most érkezett volna az Amerikai pite forgatásáról.

De Lowellnek nem is az a célja, hogy komolykodjon, vagy hogy megszállott perfekcionistaként minden apró részletet kidolgozzon. Ez a darab pusztán egy humoros, kellemesen kikapcsoló, kommersz hollywoodi vígjáték szeretne lenni azok számára, akik a könnyed szórakozás hívei. Arra, hogy másfél órán keresztül kikapcsoljunk, tökéletesen megfelel, ám mély gondolatokat hiába keresünk benne.