A Red Hot Chili Peppers zseniális dobosa, Chad Smith rendkívül ízesen tud játszani a klasszikus hard rockot,  Joe Satriani gitármágusnak sem árt egy kis felhajtás! Ők együtt lettek a Chickenfoot zenekar, ami most be is mutatkozik. ..

Van az úgy, hogy valamit nagyon vár az ember és végül elmarad a nagy agy-robbanás... Hát ilyen lett számomra ez a lemez! Pedig minden tagot, külön-külön nagyon kedvelek! Úgy gondolom, hogy ők a műfaj legbelsőbb krémjéhez tartoznak, ráadásul egész karrierjük alatt zseniális melódiákkal jutalmazták meg a rock műfaj szerelmeseit! Stílusuk és egyéniségük azonnal felismerhető. Aztán tessék, mégsem történik itt szinte semmi... Mintha kioltanák egymást...

Lehet, hogy hobbi bandáról van szó, magyarán koncepcionálisak a hülyülések a videókon, de a közös zenéjükben egyáltalán nincsenek vicces elemek. Halál komoly dalokat írtak... Sajnos az a legnagyobb baj ezzel az albummal, hogy valami igazán nagyot akartak közösen létrehozni, csak nem sikerült. Mindenki feladott hozzá valami fontosat, amit nagyon nem kellett volna...

Sammy Hagar egyáltalán nem tűnik vicces kedvűnek... Chad Smith feladta a funky betéteket és inkább valami régi, kőkemény, kissé minimalista hard rock ritmusokat játszik, mint mondjuk Bonham tette a Led Zeppelinben... Sokkal kevésbé karaktereseket, mint mondjuk Glenn Hughes mellett megszokhattunk. Michael Anthony sem nyomul olyan erőteljesen, inkább komolyan nyomja a magas vokáljait és a túl-fölhöz-ragadt basszus alapjait... Végül a legnagyobb bűnös Joe Satriani, aki egyszerűen minden fontos sajátosságát, a teljes egész egyéniségét a projecten kívül felejtette! Inkább egyfajta Hendrix-Page-Halen remake-t játszik... De leginkább úgy akar tenni, mintha ott sem lenne...

Pozitív viszont, hogy a dalaikban annyira azért nem akartak Van Halen lenni, de mégis rádióbarát hard rock dalokat szültek... Vagyis kicsit azért mégis akartak, csak nem igazán sikerült... 11 közepesen csordogáló, kissé talán unalmasnak is mondható FM hard rock dal született. Egy rakás melódiaközpontú dallal, amik közül legalább le kellett volna hagyni. Viszont nagyon (túl) koncentrált zenészeket hallhatunk, akik önmagukat is feladták a dalok érdekében: nincs villogás, közös munka van! Persze van jó néhány érdekesebb önzőzés is, főleg Satriani villantja meg egy-két Hendrix-Page-Halen leckéjét, nem sokat, egy-kettőt...

Pedig lehetne sokkal több is ez az egész! Olyan értékes karrierek kapcsolódnak most össze, amit nem lenne szabad így elpazarolni... Mondjuk, így sincs minőségi probléma, de ennyire nem kellett volna elfelejteni az elmúlt 20-30 évet! Talán legközelebb...