Az első és talán legnagyobb lépés az volt, hogy 1833-ban Nagy-Britanniában a gyáripari törvényben megtiltották a 9 évesnél fiatalabb gyerekek alkalmazását a gyárakban, 1842-ben pedig a bányászati törvényben korlátozták föld alatti munkavégzésüket. 1896-ban Németországban a Polgári Törvénykönyv büntetéssel sújtotta azokat a szülőket, akik bántalmazták gyermeküket, vagy nem gondoskodtak róla megfelelően. De addig a gyerekek, legyen akár hat vagy négy éves, robotolhatott a gyárakban, bányákban. Ezt talán mai fejjel nézve nehéz elképzelni. Főleg azoknak a szülőknek, akik a széltől is óvják csemetéjüket. De mindez nem segít azokon a gyerekeken, akiket kizsákmányolnak, gyerekmunkára kényszerítenek legrosszabb esetben gyermekprostitúcióra.
És ezek nem múlt időben történő események. Ma a 21. században, amikor annyira védjük az emberi jogokat, gyakran találunk olyan gyerekeket, akiket úgy kezelnek mintha nem létezne a genfi nyilatkozat, amiben megerősítették a gyerekeknek is vannak jogaik, melyek betartása a rájuk vigyázó felnőttek dolga lenne. De az ember kegyetlen faj, és akár a legkisebbeket is képes kihasználni, hogy hatalomhoz, pénzhez, anyagi javakhoz jusson. A gyerek védtelen az őt támadó felnőttel szemben – legyen ez fizikai vagy lelki bántalmazás. Vegyük észre, a gyereknap csak kevés gyereknek jelenti azt, hogy felhőtlenül, boldogan szaladgálhat a Ligetben fagyival a kezében.
Jelenleg a világ 35 százaléka fiatalkorú. A maradék 65 százalékra marad, hogy vigyázzon rájuk, nevelje, tanítsa és felnőtté nevelje őket. Ehelyett sokak pótolhatatlanul elveszítik a gyerekkorukat, nem élvezve azokat az időket, amik a homokozásról, a játékról, a boldogságról, fogócskáról, barátságról szólna. Hiába a sok törvény és figyelem, a világ számos pontján nincsen a gyerekeknek igazi gyerekkora.
Az UNICEF becslései szerint a világon több mint 1 milliárd gyermek él szegénységben. A világon minden második gyermek hiányt szenved az élethez és a fejlődéshez szükséges alapvető dolgokban: tiszta ivóvízben, megfelelő táplálkozásban, gyógyszeres segítségben, oktatásban és lakhatásban.
De a legrosszabb helyzet Afrikában van. Főleg olyan országokban, ahol dúl a háború és a vezetés nem elég szilárd a gyerekek az egyik legnagyobb megsínylői a felnőttek hatalmi csatározásainak. Közel 40 millió árva él, akiknek a szüleit a lázadók ölték meg pusztán azért, mert nem támogatták a kormány elleni harcaikat vagy szimplán más törzsből valók. Csak Kongóban az AIDS-árvák száma 700.000-re tehető, a háborús konfliktusok gyermekek további százezreit teszik árvává, félárvává. Az elmúlt években az afrikai árvák száma a korábbi évekhez képest rohamosabban nőtt, 5 év alatt 40 millióról 50 millióra nőhet a számuk. Kongó fővárosában 20.000 gyerek él az utcán, több mint egy negyedük árva, 18 éves kora előtt vesztette el szüleit.
De nem csak a fekete kontinensen élő gyerekek sorsa ilyen mostoha. Európa is elbújhat szégyenkezve. A legtöbb európai országban a csendes gyermekbántalmazás folyik. Míg Afrikában nyíltan látni, a gyerekek szenvedéseit, addig a konzervatív európaiak a saját házukon belül kínozzák a kicsiket. A családon belüli erőszak ugyanis legtöbbször a gyerekeket érinti. Ausztriában a nagy port kavart apuka, aki a saját lányát a pincéjükben tartotta fogva, arra kényszerítve, hogy több gyereket is szüljön neki. És ez nem csak az egyetlen eset. Azóta már több hasonló esetről is beszámoltak. A gyerekkereskedelem is virágzik. A kis elrabolt Madeleine McCann a hatóságok szerint kereskedők kezére kerülhetett, akik már régen eladták, talán már nem is beszéli a saját nyelvét.
A gyerekek sorsa a világ országaiban most sem jobb vagy boldogabb. Talán a módszer változott, nem a bányákban használják ki őket, hanem bordélyházakban, törzsekben, otthonokban. És a gyerek nem tud szólni. Csak némán tűr és nem érti. A felnőttek akiktől az élete függ miért bántják őt. És nem tud menekülni, mert nincs hova, szólni sem tud, mert nincs kinek. Május utolsó vasárnapján halljuk meg ezeknek a gyerekeknek a hangját is, ne csak a boldogan nevetgélő, szaladgáló gyerekek vidám kacaját!
