Nem írunk hosszú cikket a kultúra megőrzésének fontosságáról, nem kesergünk a fiatalság állítólagos érdektelenségén, nem ajánlunk programot, ahol feltétlen ott kell lenni. Helyette megmutatjuk, kik vagyunk, mit szeretünk, mi jut eszünkbe erről a jeles napról. Összegyűjtöttünk a magyar kultúra darabjaiból egyet-egyet, ki-ki az ízlésének megfelelőt, hogy a Donna közönsége is részesülhessen abból, amit mi itt kultúrának tartunk. Fogadjátok szeretettel a kedvenceinket, melyek által talán közelebb kerül a szerkesztő és az olvasó. Ki tudja, még az is megeshet, hogy egy az ízlésünk!

Orsi anyánk, a szerkesztőség feje

„Nagy kísértést éreztem, hogy Radnótitól vagy Adytól válasszak egy költeményt, de végül a kortársak közül választottam Hobo Circus Hungaricus című albumát. Gyakran lebecsüljük a kortárs műveket és az "új" előadói formákat (pl. rock, blues), csak mert nem több száz évesek... de attól még ez is lehet művészet és kultúra. Napjaink információdömpingjében méltatlanul elvesznek ezek a gyöngyszemek, pedig ki tudnák állni az idő próbáját is. Aki nem hiszi, elemezze a szöveget.”

Verától, a korrektorok gyöngyétől

„Egy kis hazai Sziveri Jánostól, a vajdasági Symposion egykori szerkesztőjétől, aki József Attila-i nagyság, s párhuzamukat sajnos a fiatal eltávozás is erősíti. Ugyanakkor nagyon jó példa a Vajdaságban kultikusan ellenálló irodalmár-szerkesztő arra, hogy a kortárs magyar irodalom, azon belül is a versalkotás működik, s igen intenzív egy látszólag egységes nevét vesztett országban.”

Sziveri János: Átváltozások (részlet) Átváltoztam, mint soha még. Egyszerűen: az lettem, ami voltam. Önmagammá alakultam. Most már vagyok, mert tudom: lenni, nem hasonlítani akarok. Ruhám, mint a bibliaiaknak, teveszőr, bőröv derekamon, derekam körül. Tekintetem tapadó, eleségem pedig sáska és erdei méz. – Újrateremteni lettem állatot és embert. Újrateremni a magot. A levegőt és a semmit. Élőt, élettelent. Világot a világtalanoknak. - Fölszámolni a káoszt. (Látni tanítani.) Fájjon a teremtő, és fájjanak a teremtmények. A sorban elsorvadó manófajok. A fölösleges jelzők és hasonlatok. Csöndben visszaváltozom azzá, ami vagyok. - Azt sem tudom, kinek, nemhogy tudnám, minek vagyok.

Mártitól, akinek ragadós jó kedve gyakran ment életeket

Anna üzenete a Donnáknak

„Úgy érzem, hogy manapság Radnóti szavai ugyanolyan aktualitással bírnak, mint hosszú évtizedekkel ezelőtt. Mert sokszor és sokan elfelejtik, hogy ki mindenki alkotja ezt az országot, hogy mindenkinek megvan benne a helye, a maga szerepe és feladata, ami semmivel sem kevesebb vagy fontosabb, mint bárki másé. Ezért fontos, hogy minket magyarokat a világ továbbra is arról ismerjen, hogy mennyire kreatívak, tehetségesek, talpraesettek vagyunk. Hisz, Klebersberg Kunó szavai alapján, nekünk a tudásunk, kultúránk révén kell kiemelkednünk a nemzetek közül.”

Brigink – aki mellesleg többek között a beküldött írásaitokért is felelős – Sándorfi István festményei mellett nem tud szó nélkül elmenni. Vagy mégis: a csodás képekre gyakran szavak sincsenek.

Józsi ugyan ritkán jelentkezik a Donnán, de egyetlen férfiként nagyra becsüljük az irántunk tanúsított türelmét. Egy Kovács Kati és Szabó Gábor közreműködésével készült dalt ajánlott a közösbe. Élő stúdió felvétel 1974-ből, bossa stílusban.

És a végére maradtam én, a botrányos bulvársztorikat a Donnára szabadító Röné. Orsihoz csatlakozva: sokat gondolkodtam, mi legyen a végső választás. Maradjak a klasszikusnál vagy jöjjön valami új, kortárs, épp ezért talán kevésbé népszerű. Szabó Lőrinc verse örök kedvenc, mégis Erdős Virágot teszem ennek a listának a végére. Mert annyira kell ebbe a sokszínű társaságba. És mert ebből is látszik, mennyire jól megfér egymás mellett Erdős, Radnóti, Sándorfi, Sziveri, Kovács Katiék és a Hobo. Díszes társaság – azt mondom.

Erdős Virág: Elmondanám ezt néked, ha nem unnád

De biztos unod.

Nem is mondom inkább.

Igazad van, minek is, ha lopok is, meg csalok is, de mindegy, most már belekezdtem, körbenézek, ha már ideestem, az éjszakai fényben fürdő Budapesten.

Alszik a város, nem jár a troli, ott szuttyog a vackán egy randa proli, (nincsen semmi furcsa benne: egy halott, aki sajtot enne) bácsika oson, viszi a cuccát, közműépítik a Logodi utcát,

de egyébként majdnem minden a régi, a villamos új csak, a Jászai téri McDonald’s elől most indul egy néni, a zebrán egy árnyék teste zuhan át, ja, az Üllői úton már nincsenek fák.

Se bokor, se semmi.

A költők persze mérgesek, de a költőnők is rémesek, vastagok és szélesek, és semmire se képesek, még dupla whiskyért se szopnak, randi után taxit fognak, hogyha nem jön, áll a bál, a száj kigyulladt víziókat kiabál, és a jók, ha éhesek, pont akár a vétkesek a párjukkal egy félreeső New York-szepáré helyett a népszerű és méltán trendi Alcatrazba mennek enni.

Beesznek, és ennyi.

Nincsen semmi extra cécó, a nőknek is elég a szép szó, lesik, értik, kooperálnak, rákkoktélt se reklamálnak, hazafelé csendben mennek körútján a végtelennek, olykor-olykor meg-megállnak, lehajolnak, odahánynak, aztán eszelősen, bután rínak a mamájuk után,

közbe né’! a derűs ég csupa tűz és csupa jég, de ne keresd az indokát, csukd be szemed, fogd be szád, megvirrad, azt joccakát.

Mit mondhatnék, ez az élet. Kosztolányinak, szegénynek volt erre egy régi, ócska túlspilázott verziója, most már mindegy, láthatjátok, akár igaz, akár kamu, már csak csupa por és hamu.

Keresheted őt, de nem leled, hiába. Én állok minden garzon ablakába, igaz, hogy már kicsi rám, de az a pötty a pizsamám, felettem az üres ég, és úgyis minden hülyeség.