A belső fül tartalmazza a hallás és az egyensúlyozás érzékszervét. Ennek része a csontos előcsarnokban lévő tömlőcske és zsákocska, valamint  a tér három, egymásra merőleges síkjában elhelyezkedő ívjáratok. Mindezeket sajátos tulajdonságú folyadék tölti ki. A tömlőcske és zsákocska szintén szőrsejtekkel rendelkezik. A szőrsejteket kocsonyás burok fedi, ebben apró mészkristályok vannak, amelyek a vízszintes és függőleges sebesség változást érzékelik. A kocsonyás burok a gyorsulásra, illetve lassulásra elhajlik, és a szőrsejtek ingerületbe jönnek.

A tér különböző síkjában lévő három ívjárat egy-egy kiszélesedésében hasonló kocsonyás burkolatú szőrsejtek vannak. Ezek a test valamely síkjában történő forgó elmozdulásra lépnek ingerületbe. Gondoljuk meg, az íves csatornákban folyadék mozoghat. Ha forogni kezdünk, vagy a forgást abbahagyjuk, a folyadék elfordul a csatornafalhoz képest, a szőrsejtek ezt tudják érzékelni.

Testünk helyzetéről nemcsak a belső fülből, hanem a látásunk és tapintásunk, izmaink feszülése révén is kap agyunk információt. Ezeket együttesen dolgozza fel az idegrendszer. Ha egyensúlyi érzékelő-rendszerünkben hiba támad, ‒ izgalmi jelenségek, működéskiesés ‒ szédülés érzésünk keletkezik.

Valódi szédülésről akkor beszélünk, ha eltérés van a valóságos és az általunk érzékelt térviszonyok között. Forgást érzünk, süllyedünk, emelkedünk, holott ez nem valóságos. Sokszor az ember minden rosszullétet, gyengeségérzést helytelenül szédülésnek nevez.

Van egy jelenség, amely az egyensúlyi rendszer megbetegedésekor többször fellép, ez a szemtekerezgés, amely az agytörzsben lévő egyensúlyszervi és szemmozgató magvak közötti idegpálya-kapcsolaton alapszik.

Egészséges emberben is fellép, például, ha jól megforgatjuk a szemgolyóinkat. Ilyenkor mindkét szem majdnem vízszintes rángását láthatjuk. A vonatból kinéző embereken is látható ez a jelenség. Akkor válik az egyensúlyi szervrendszer betegségének jelévé, ha spontán, nyugalomban mutatkozik, forgó szédüléssel, gyakran hányással, fülpanaszokkal együtt.

Hogyan történik a fül- és az egyensúlyozó rendszer vizsgálata? A fül-orr-gégegyógyász a panaszok kikérdezése után kezdi betegét megvizsgálni. A külső hallójáratot és a dobhártyát tölcsér formájú eszközzel, az úgynevezett fültölcsérrel vizsgálja. Ez az eljárás fájdalmatlan, ellenben kellemetlen  a hallójáratnak az esetek többségében elengedhetetlen kitakarítása. Főleg a gyermekek viselik nehezen, fejüket rángatják, amitől a vizsgálat még kellemetlenebb. Ezért fontos, hogy a kisgyermeket ölben rögzítsük.

A fültölcsérrel felfedezhetők a hallójárat rendellenességei és áttekinthető a dobhártya. A dobhártya normál esetben szürke, fényes és nem lyukas. Jól látható rajta az a bizonyos kalapács nyele és annak végétől, a dobhártya közepétől előre, lefelé húzódó fénykúp-reflex. Ha a dobhártya vörös, vagy előredomborodó, esetleg lyukas és ezen át genny ürül, az már az akut vagy krónikus középfülgyulladás jele.

Finomabb elváltozásokat kézi nagyítóval, de inkább fülészeti mikroszkóppal vizsgálnak. A Brünnins féle tölcsér nagyítóval van lezárva, és egy kis pumpa segítségével a hallójáratot fújni-szívni tudják. Az ép dobhártya ki-be lebben, míg a lyukas nem mozdul.

A közép- és belső fül elváltozásait röntgenvizsgálattal is fel lehet deríteni. Ezek lehetnek a hagyományos röntgenvizsgálatok. A Schüller-felvétellel a középfül üregrendszerének egészséges légtartóságát, vagy beteg fedettségét lehet megállapítani. A Stenvers-felvételen a belső fület, a csontos labirintust vizsgálják.

CT – (computertomografia), vizsgálattal rendkívül finom képet kapunk a csontos hallójáratról. Jól ábrázolható a dobüreg, akár a benne lévő hallócsontocskák. Vizsgálható a belső fül, a csiga, és a csontos labirintus.

MR (mágneses rezonancia) eljárással inkább a fülbetegségek agyi szövődmények és a hallideg daganatos betegségeit diagnosztizálhatók.