1999. márciusban ismerkedtem meg az akkori munkahelyemen a leendő párommal, majd mostani férjemmel is egyben, aki akkor még otthon lakott az édesanyával és nagyszüleivel. A leendő anyósommal nagyon jól indult a kapcsolatom. Közösen mentünk bevásárolni, közösen főzőcskéztünk, olyan volt, mint anya lánya kapcsolat. 

Sajnos menetközben nagypapát nagyon korán elvesztettük, még 1999 szeptemberében. 2001 december 24-én megkaptam életem legszebb születésnapi, illetve karácsonyi ajándékát: párom, Zsolt megkérte a kezemet és én nem tudván, hogy mit tegyek – sírjak e vagy nevessek –, könnyes szemekkel, mondtam neki igent. 2002-ben úgy „döntöttünk”, hogy vidéken fogunk építkezni az ő anyukájával és nagymamájával együtt. 2002. március 23-án összeházasodtunk, igaz ez még csak a polgári esküvőnk volt. 2002. novemberében költöztünk le vidékre, s a rémálmom a kezdetét vette.

Elkezdődtek az összetűzések párom édesanyával és ahogy telt az idő ez egyre rosszabb lett. Mi azért kitartottunk egymás mellett olyannyira, hogy 2003. márciusában megfogant első gyermekünk.

2003. július 19-én megtartottuk a templomi esküvőt is. Boldog voltam, hiszen szerettem a férjemet és cseperedett a pocakomban első gyermekünk is, azonban a háttérben folyamatosan forrt a levegő. Eljött a nagy nap és 2003. dec. 19-én megszületett első gyermekünk, Heni-baba és ismét egy gyönyörű születésnapi ajándékot kaphattam: 24-én vihettem haza első babánkat.

Ezután, azt szokták mondani, hogy elkezdődnek a legszebb napok, sajnos ez nálam nem így történt – elkezdődött számomra a legszörnyűbb rémálmom. Anyósom léptem nyomon a sarkamban volt ő mindig mindent jobban tudott, mindig kioktatott, hogy amit csinálok, az soha nem jó. Amikor csak tehettem anyukámékhoz menekültem. Lassan tiszta depressziós lettem, ez sajnos eltartott egy pár hónapon keresztül.

Ami a számomra a legszörnyűbb szegény kicsi lányomtól – akit annyira vártunk –, egyre jobban kezdtem elhidegülni, emiatt az egész helyzet miatt. Totális mélypont következett ezek után. Anyukám segítségével sikerült talpra állnom és kis idő múltán elég erősnek éreztem magam, hogy szembe tudjak szállni anyósommal, és az igazamért tudjak harcolni. Elég hosszú és fájdalmas időszak következett. A párom folyamatosan őrlődött köztem és az édesanya között, hiszen neki végül is mind a ketten a szerettei vagyunk. Nagyon nem irigyeltem, de tudtam, hogy nem fogom elhagyni csak az anyja miatt, hiszen a kapcsolatunkért, amennyire tellett tőlünk, mind a ketten küzdődtünk. Lassan a sok rossz között megfogant a második gyermekünk is, akiről menet közben kiderült, hogy kisfiú. Nagyon vártam a világra jöttét. Kislányom, aki szegénykém nagyon sok rosszat és jót kapott ez alatt az idő alatt, nagyon várta szintén az új kis jövevényt.

Rolika, a kisfiam 2006. január 15-én látta meg a napvilágot. Nagyon boldog voltam. Szépen lassan úgy tűnt kezdenek rendeződni a dolgok, és úgy nézett ki, hogy boldogok is vagyunk. Ekkor a semmiből megint elő tört egy nagy borús felhő. Már ott tartottam, ha kell, feladok mindent, elválok a férjemtől is, de szűnjön meg ez az egész, mert ezt már nagyon unom: a vitákat és mindent! Ekkor látta be anyósom először, hogy nincsen semmi esélye arra, hogy ő győzedelmeskedjen, mert a férjem úgy döntött, hogy ha kell, adjunk el mindent, de Ő velünk marad, választott családjával nem pedig az anyával!

El is kezdtük hirdetni a lakást, amikor menet közben kiderül, hogy a harmadik gyermekünkkel vagyok terhes. A lakás eladását sajnos menet közben fel kellett függeszteni, mert megelőlegező szoc. pol. támogatást vettünk igénybe a házra, két gyereket vállaltunk, és mint időközben kiderült, a ház eladása esetén ezt az összeget vissza kellett volna fizetnünk az államnak. Ez sok lett volna, így le kellett ülnünk megint beszélni anyósommal, hogy ha már nem is tudjuk eladni ezt a házat, de ez így akkor sem mehet tovább, mert ami most van az nem élet. Lassan úgy nézett ki, hogy a sokadik beszélgetés valamilyen szinten megtette a hatását. És ez a szint úgy látszik tartható is, igaz a mai napig vannak súrlódások, de ezeket az ember sokkal „könnyben” tudja kezelni.

Majd el felejtettem a lényeget, menetközben 2007. december 11-én édesapám 53 születése napján megszületett harmadik gyermekünk Viktória is. Azóta megpróbálunk egy boldog és szép nagycsaládban élni.

Remélem mindenkinek, aki azon töri a fejét, hogy összeköltözik anyósával tanulságos ez a történet. Akivel ez nem így történt annak kívánom, hogy további nagyon sok boldog éveket töltsön még el anyósával, aki sajnos pedig az én cipőmben jár, annak pedig azt tanácsolom, hogy a családot soha ne adja fel, és ne engedje át az anyósának! Igenis érdemes érte harcolni!

Katalin

(Továbbra is várjuk leveleiteket: info@donna.hu)