Kissé korán érkeztem, s bár engem senki sem várt, Már anyám hasában sem tűrtem a magányt. Ikertestvérem lelkesen szorongott mellettem, De egy áprilisi nap arcátlanul a levegőt Tőle elvettem! Mint röpke sóhaj, akárcsak álmaim, elhagyott, De kettőnk közül az életképtelen mégiscsak én vagyok!

Anyám az életbe unottan belefáradt, Mindegy volt hétfő van, vagy akár vasárnap. Önmagát imádva nem törődött velem, Magamra hagyott, nem fogta a kezem.

Mint megkergült kos táncoltam át életem, Magányos évek teltek, szememben félelem. Szememben félelem, szívemben néma vád, Menekülni többé nem tudok, Megöl e gyilkos világ!