„Testünk az egyetlen dolog, mely születésünk pillanatától egészen halálunkig velünk van, mégis meglepően keveset tudunk önmagunkról” – mondta Dr. Roy Glover, a michigani egyetem nyugalmazott anatómia- és sejtbiológiaprofesszora, a kiállítás orvos-főigazgatója. „Ez a tudományág, az anatómia évszázadokon át tabu volt a nyilvánosság számára. Aki már gondolkozott azon, vajon mi van a bőre alatt, az végre megtudhatja, ha megnézi a kiállítást.”

S, hogy milyen módon lehetséges az emberi testek tartósítása, a preparált testek megőrzése az utókor számára? A kiállítás preparátumait egy úgynevezett polimeres tartósítási eljárás során konzerválják. A folyamat lényege, hogy a testben található vizet, zsírsejteket, valamint minden olyan anyagot, mely a szervezet bomlását segíti elő, kivonják a testből, s helyére acetont juttatnak. A preparátumot ezután egy vakuumkamrán belül folyékony szilikon keverékbe helyezik. A vákuum hatására az aceton elpárolog, s helyét a szilikon keverék veszi át, melyet megkeményítenek. Az eljárás eredménye egy száraz, szagtalan, tartósan konzervált preparátum, melyben nincsenek mérgező vegyszerek. Tökéletesen megőrzi az eredeti szövetek látványát, de viselkedését tekintve sokkal inkább a gumira emlékeztet. Bár ezt csak az orvosi beszámolókból tudhatjuk, mivel a nagyközönség számára a preparátumok érintése szigorúan tilos.

A kiállítás során láthatunk dohányzás okozta légzőszervrendszeri károsodást, májzsugort, méhen kívüli terhességet, rákot, ízületi gyulladást, stb. A preparátumok vagy olyan emberi testek, melyeket „gazdáik” még haláluk előtt felajánlottak orvosi célokra, vagy hozzátartozó nélkül elhunyt személyektől származnak. Sokan még a gondolatba – halott embereket vizsgálgatni – is beleborzonganak. Aki a kegyeletsértés egy durva formájaként tekint erre a kiállításra, tényleg ne nézze meg! Akiben azonban van egy cseppnyi természettudományos kíváncsiság, sokat tanulhat belőle. A kiállítást világszerte 450 ezer gyermek látta már – a tárlatvezetésnek van gyermek verziója is –, tehát nem kifejezetten perverz vagy beteges.

Hogy tulajdonképpen miért is van szüksége a világnak arra, hogy preparált holttesteket nézegessen egy galériában, mikor fürkészhetnénk gondosan rekonstruált mesterséges modelleket is? Az idealizált modelleket régóta használják ugyan az anatómiaoktatásban, ám ezek nem teszik lehetővé az egyéni biológiai eltérések bemutatását. S, ha egy csipetnyi humanizmust akarnánk vinni az orvostudományba, akár még azt is mondhatnánk: „Semmi, ami emberi nem idegen tőlünk.”