Eljön az a nap, amikor a férfi egy rafináltan megtervezett és megszervezett pillanatban megfogja választottja kezét és felteszi neki a kérdést: „feleségül jössz hozzám?”. Már ez is megterhelő, hiszen valami eredeti, vagy jelentőséggel bíró helyszín kell, ötletes felvezetés, stílusos tálalás, a megfelelő szavak, miközben szívünk szerint pelenkánk szivárgásmentességét ellenőriznénk percenként. Elkötelezzük magunkat egy életre, saját akaratunkból – gyönyörű dolog ez, mégis félünk tőle. Pedig ez még a legkönnyebb része az egésznek!

Az esküvői előkészületek idegőrlőek, főleg ha mindenki segíteni próbál, amivel – legyünk őszinték –, inkább hátráltatnak. Sosem hittem volna, hogy felnőtt embereket egy torta színén látok majd összekapni, vagy az asztali bizbaszok mintáján. Idővel és rengeteg türelemmel mindent megszervezünk, ekkor kezdünk megnyugodni, már csak maga a nagy nap van hátra és kezdődik a nagybetűs élet.

És csak a helyszínen döbbenünk rá, mekkorát tévedtünk.

Csicsába öltözve állunk a rokonok, barátok előtt, mindenki minket néz, figyelni kell, mikor mit kell mondanunk, hol a gyűrű, hogy is van pontosan a szöveg, izzadunk, zavartak vagyunk. Amikor szerelmünk szemébe nézünk, és nyilvánosan összekötjük vele az életünket, határtalan boldogság tölt el. Amin csak kicsit ront, hogy valakinek a gyereke épp a sarokba hány, mert megette a műanyag díszeket az asztalról, hogy a sarokban a mamócák a negyven évvel ezelőtti esküvőkről beszélnek jól hallhatóan, ahol persze minden jobb volt, és hogy valaki a vőlegény vagy a menyasszony ruháját jellemzi nem épp kedves szavakkal. És persze minden esküvőn van legalább egy vendég, aki már ittasan érkezik, és önjelölt vőfélyként igyekszik a hangulatot vinni. Ezek után jönnek a kínos ajándékok, a még kínosabb meglepetések, amivel barátaink kedveskednek nekünk, a hadilábon álló családi ágak közt kirobbanó botrányok.

Ekkor kell megfogni újdonsült házastársunk kezét, megcsókolni és magasról tenni az egészre!

Ne törődjünk vele, kinek az elvárásainak felel meg az étel, a párunk, a ruhánk. Aki szeret minket, velünk együtt fog örülni, még ha egy vasúti restiben mulatunk is.

Abban a pillanatban mintha kitisztulna az ég, ránk süt a nap, vége a stressznek és az aggódásnak. Abban a pillanatban érzi úgy az ember, mintha végre minden a helyére került volna. És nevetni támad kedve, hogy ennyit idegeskedett feleslegesen.

Ez a nap rólunk szól, és az egész életről, ami előttünk áll, ne hagyjuk, hogy bárki, vagy bármi elrontsa.