Teltek az évezredek, Éva immár Diortól szerezte be a méretre cincált falevelet, Ádám pedig feltalálta a számítógépet, aminek következtében az egymásnak teremtett emberek végképp elváltak egymástól: Éva az egyik toronyházban ücsörgött, Ádám néhány országgal arrébb egy másikban, addigra amúgy is több milliárdnyira sokasodták magukat. Közben történt egy s más, elébb volt az anyajogú társadalom, majd jó sokáig az apajogú, aztán néhány szüfrazsett esernyővel nekiesett a pasiknak, akik ettől ugyan nem tértek jobb belátásra, de azért odavetették a nőknek a választójogot, cserébe nem adták át többé az ülőhelyüket a buszon. És egyre kevésbé voltak hajlandók órákon át követni a kiszemelt, ismeretlen lányt, szerenádot adni az ablaka alatt, és kivenni a kezéből a szatyrot. Az ismerkedést pedig mindkét fél egyre inkább elbénázta. Megszűnt a nagynénik és keresztmamik intézménye, akik három franciakrémes meg egy csésze habos kávé mellett úgy összeboronálták a rokon ifjakat meg lányokat, hogy attól kódultak, és a házasságszerző öregasszonyok is eltávoztak a boldogabb, mennyei teadélutánokra angyalkákat keríteni a krampuszoknak; nem maradt más itt lenn a rideg földön, csak a házassági apróhirdetés. Ahhoz meg nemcsak hírlap kellett, hanem mindaz, ami vele jár: nyomdagép, papír, újságíró, de még marketingosztály is – így hát úgy volt elszúrva, ahogy kellett. Az újsághirdetésnek azért megvolt a maga édessége. Nyolcvan kilós, ötvenes barátném szerényen teltkarcsú, érett szépségként kereste a hozzá illő magas, diplomás egyedülállót, „kalandorok kíméljenek” jeligére. Ám ez csupán gyenge kóstolgatása azoknak a lehetőségeknek, amelyeket Ádám időközben szárba szökkent találmánya, a világháló terített elénk! A gombamód szaporodó randioldalak bőkezűen kínálják a jobbnál jobb partikat. A fényképes jelentkezők dús hajú, kisportolt, csodaautókat támasztó ifjak, kigombolt ingük alatt kockahas sejlik. Mi hölgyek előkapjuk a ballagási fotónkat, letagadjuk a két egyetemista korú gyereket, a macskát, mert azt a pasik tutira nem bírják, de még a drága édesanyánkat is Abádszalókon, mert ugyan melyik férfi hajlandó megismerkedni olyan nővel, aki tálcán szállítja neki az anyóst? Ily módon szépen ellevelezgetünk egymással, csakhogy elébb-utóbb jön a keserű pirula: a tovább nem halogatható, személyes találkozó. Hát igen… Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha a kisportolt, dús hajú félisten helyett pocakos, kopaszkás, szemüveges korunkbéli üldögél a megbeszélt presszóban, rózsaszín szegfűvel a gomblikában. (Az is igaz, hogy mi sem vagyunk istenigazából olyan üdék, mint harminc éve, az érettségi tablóképen, amit elküldtünk neki.) Mert van rosszabb eset is: amikor a szomszéd suli komplett 8. c. osztálya röhög a képünkbe, akik testületileg leveleztek velünk vagy három hónapig. Hányszor kívántuk már a francba a számítógépet azzal a gülü félszemével meg az előkacsintó internettel! Nos, a paradicsomban biztosan jobb volt – Ádám legalább valóban bemutatkozott hölgyének, nem csak virtuálisan, és Éva sem próbálta három számmal kisebb farmerba belepréselni a pociját, hogy csinosabbnak mutassa a webkamera; ráadásul a Teremtő is csak a kiűzetéskor rendelt el áramszünetet. Igaz, akkor aztán jó combosat – máig isszuk a levét.