Fagyos köd csal könnyet szemembe, kicsordul, majd lágyan legördülve félúton megáll. .. Én nem értem? Vagy te sem? Ennyit értem? Ennyit sem? Szeretlek... mondanám. Csak magamban suttogom, mert érzem, mert akarom, mert már másképp  nem tudom, csak remélni, hinni még, hogy valahol, nagyon mélyen, szívednek egy rejtekében Ez a tél túl kemény. Átaludnám, átaludni szeretném, hogy tavasszal felébredve te nézz először szemembe, s azt mondd: „Szép vagy!” S azt: „Szeretlek” Hogy már végre  kimondhassam, átölelve, szépen, halkan, vagy a világra kacagva, hogy mindenki meghallja: Szeretlek! Átaludva egy telet majd melletted ébredek. És ha mégsem leszel ott, alszom tovább, várok rád, és még az is meglehet, átalszom egy életet. Fagyos köd csal, szíved is csal, szád is megcsal, karod is, és én mégis  mégis mégis úgy hiszem:  szeretsz engem szívednek egy