A felelősségnek már a várandósságot megelőző hónapokban jelentőssége van, hiszen fel kell készülni a gyerekvállalásra is. A gondolat megfoganásáért is felelünk. El kell hagyni a káros szenvedélyeket, fel kell tölteni vitaminokkal a szervezetet. A magzat csak belőlünk tudja elvenni azt, amire neki szüksége van.

A termékeny időszakban a petesejt három-négy napig fitt, ekkor kell megtermékenyülnie. A fogantatás pillanata, a szülői pár érzései, hangulatai nyomot hagynak a baba lelkén. Ha magzattá válik a petesejt, vagyis létre jön a terhesség, az életmód változtatást nem lehet tovább halogatni. A terhesség alatti stressz a kicsi egész életére hatással van. A későbbi lelki problémák visszavezethetők arra, hogyan várták – várták-e egyáltalán –, a gyermeket, elfogadták-e, akár fiú, akár lány. Az apát már ilyenkor be kell vonni a várakozásba, bár a férfi szerepe a szimbiózisban fizikailag lehetetlen, de a babának ismernie kell a hangját, szerepet kell vállalnia a kilenc hónap alatt is. Az ügyes anya bevonja férjét, érezteti vele, hogy mit vár el tőle. A „nem száz százalékos” apákat leggyakrabban a nők rontják el. Tehát ez is az anya felelőssége.

Amikor elérkezett a születés pillanata, az anyának szabad választása kell, hogy legyen abban, hogyan bújik ki a baba. Neki mi a jó? Orvosi kísérletek bizonyítják, hogy a szülés utáni bőr-bőr kontaktus oxitocint szabadít fel, ez indítja el az anyai ösztönt. Az imprinting vagyis a korai bevésődés, a szülés utáni tizedik perctől körülbelül másfél órán keresztül tart. Akit ekkor lát, érez az újszülött, azzal a kötődés különösen szoros lesz. Amikor aztán a gyerek beszélni kezd, kiderül, ki lakik benne. Kialakul az akarata, egyre nehezebb a szülők dolga, egyre nagyobb a felelősség. Örök dilemma, érvényesítsük-e a szülői hatalmunkat, vagy engedjünk? A gyerekek a határozott anyaképet akarják látni, szükségük van a korlátra, hogy biztonságban érezzék magukat. Ehhez az kell, hogy biztosak legyünk önmagunkban. Ha ez nincs így, az anyák gyakran egy másik személyre hárítják a felelősséget. Ez többnyire az apa.

Sok szülő az iskola kezdetével érzi egyre nehezebbnek a felelősség terhét. Az első években még olyan apróságokkal foglalkozunk, hogy felkészülten induljon, időben odaérjen, minden felszerelése a táskában legyen.  Aztán kamaszkorban a továbbtanulás mellett azok az erkölcsi értékek meglétéért, vagy nem létéért felelünk, amelyeket az elmúlt tizenöt évben átadtunk nekik. Hol van már az éhség, a pelenkacsere, vagy a bevett vitaminok felelőssége? Gyakran gyermekünk boldogságáért, szerencsés párválasztásáért, munkahelyi sikereiért, esetleg bűneiért is felelősséget érzünk.

De vajon meddig tart a „jótállásunk” gyerekünk életében? Hol van a határ, ahol elengedjük a kezét, és már neki kell felelnie saját magáért? Minden édesanya tudja, hogy lelkileg sohasem érkezik el ez a pont. A gyerekünkért érzett felelősség és aggodalom életünk végéig elkísér.