Majdnem mindenki eljött: rokonok, barátok, és itt van ez a különös orgánumú pap is, aki ma egyszerűen csak kegyeletsértőnek tűnik. A hangja semmitmondó, a szertartás személytelen. Miért nem mondja el, ki volt igazából, akiért ma ennyien vannak itt? És miért nem hal bele kicsit ő is a bánatba? Illene, már csak szakmai elhivatottságból is – gondolja. De nem…

Milyen kicsi ez a láda! A mahagóni. Hogy férhet el benne több mint 80 év? Nem érti. Pont úgy, ahogy képtelen felfogni ezt az egészet. Talán egy éve jutott először eszébe: mi lesz, ha egyszer…? És utálta magát, amiért újra és újra visszaköszönt ez a gondolat. De sosem jutott a végére. Talán félelemből vagy bűntudatból egyszer sem volt képes végiggondolni. Most meg… hát most már végig lehetne, de leginkább csak a „miért?” szócska lüktet a fejében. Ennél tovább nem jutott, agya és érzékei letompultak. Már mindenki sír körülötte, ő még mindig csak a cipője orrát bámulja, kavicsokat rugdos.

Lassan elindul a menet. Az idős nénikék előreengedik. Őt, aki alig múlt 20 éves. Na, ilyen se volt még! – gondolja. De hát…mégis csak az ő nagyapja volt… Halkan lépdelnek a mahagóni láda nyomában. Alig párat koppan a cipője, mikor úgy érzi, mintha a köldöke mögötti görcs egyszer csak megrándulna, s megjelenik az első könnycsepp a szemében. A többi meg követi szép sorjában. Mire a sírhoz érnek, már egész folyammá nőnek az apró cseppek. Semmit sem lát tőlük, a tömeg egyetlen hatalmas elmosódott folttá válik. Jobb is így – gondolja. Legalább nem kell farkasszemet nézni a részvétpillantásokkal. De akkor is utál ennyi ember előtt bőgni, a sírás igenis bensőséges dolog – gondolja. Most viszont képtelen szabályozni ezt az átkozott „sós folyót”, olyan érzése támad, mintha mindenki belelátna a lelkébe. S ettől a gondolattól túl csupasznak érzi magát.

Lassan erőt vesz magán, s „elzárja a csapot”. Nézi a négy férfit, ásókkal a kezükben, s hallgatja a számtalan tompa puffanást. Aztán, hogy az elmúlás gondolata ne fájjon annyira, észrevétlenül válik hívővé. Azon kapja magát, hogy elképzeli a nagyapja és a nagyanyja „első” találkozását. Odafent. Tizenhat évet kellett várni rá. Talán most ott ülnek az egyik szimpatikus gomolyfelhőn, boroznak lábat lógatva és megbeszélik az elmúlt majd’ két évtized dolgait.

De a mosolygó illúzióból váratlan gyorsasággal csöppen vissza a valóságba. Vége a szertatásnak, s az ismerősök elindulnak a család felé. Részvétnyilvánítók – hasít belé a felismerés. Nem, ehhez már nincs ereje. Észrevétlenül kisomfordál a temetőből, beül a kocsiba. Remegő kézzel cigarettára gyújt, az egyedülléttől kicsit megnyugszik, már nem kell fegyelmeznie magát. Nézi az ablakon lepergő ezer meg egy esőcseppet és tudja, most jó volna sírni. De már nem tud, csak a tompa fájdalmat érzi…