Órákig bámulatba ejtett. Nem úgy a Parasztház szekérrel című falusi enteriőrt megcélzó falusi tájkép, balsarkában egy dürögő macsakapárral. Ez előtt nem sokat bámészkodtam.
Viszont a Vihar című szürreál beütésű alkotás kimondottan dühöt váltott ki belőlem, és amikor Robin Hood-os és Tell Vilmos-os korszakomban a szomszéd ezermester által gyártott nyíllal működtem, ez a vászon látta kárát, de csúnyán ám, mivel átlyukadt a közepén, ott, ahol valami sötét erő igyekezett romlást hozni a világra. Mivel a szóban forgó művek, jó esetben másodligás besorolásúak voltak, az öröklétű elit művészettel – már befogadói szinten – jóval később, kiskamasz koromban, múzeumok csendes folyosóin találkoztam, oda nem voltam érte, mert nem lehetett hangoskodni, futkározni, és egyéb ilyeneket. Mert kinéztek, a művészetet éppen befogadó felnőttek, és ha nem is nekem, apám felé intéztek félre nem érthető, megrovással telített, „ez sem neveli a gyereket” típusú pillantásokat. Holott a gyerek is művészetbefogadó, mindösszesen másképp, mint a viselkedni tudó felnőtt.
Laura 3 éves, és úgy befogadja a képzőművészetet, hogy csak na. Kiváltképp vernisszázsokon bújik ki belőle a képzőművészet iránti olthatatlan szeretet. Ráadásul abszolút műértője a kortárs festészetnek, objekteknek, plasztikáknak. Olyannyira, hogy tökéletesen beleszervesül a megnyitókat látogató, részben sznoboid, részben avantgárdos társaságba. Teszem azt, az egyik ilyen, jeles belvárosi galériában nyílt tárlat bevezető szakaszában, mikor is a művész egy rókafarkú fűrésszel hungarocell installációt alkotott, Laura beszállt, és kollektív performansszá emelte a művészi akciót. Nemhogy lehurrogták volna (vagy engem), ő volt az est királynője, a művészetbarát közönség kedvence.
Egy másik alkalommal a galéria fala mentén felállított nonfiguratív sorozatot rendezte át spontán ráérzéssel, s mikor az újraalkotást a megnyitóhangulattól emelkedett társaság és maga az alkotó észlelte, őszinte ovációban tört ki: – Ez az! A gyermeki ártatlanság, az információval és tapasztalatokkal meg nem fertőzött lélek találja meg az autentikus választ – foglalta össze esztétikai ítéletét az egyik neves művészettörténész.
Úgyhogy járunk Laurával egyik megnyitóról a másikra. Annyira hozzászokott a fővárosi vernisszázsközönség, hogyha nélküle megyek, hiányolják. Persze, hiba lenne, ha eltitkolnám egy félreértelmezett akciós megmozdulását. Egy lengyel művész két installációja közti Lauraféle újragondolás fiaskóval zárult. Egyik mű asztalra helyezett almák, a másik a padlóra helyezett kispárnák sorozatkompozíciója volt. Laura némi fontolgatás után úgy döntött, hogy a világ szubjektív átélésének sokkal inkább megfelel, ha az almákat a földre, a párnákat az asztalra helyezi. Éppen készen volt a befogadói-újralkotási művelettel, amikor előpördült a terem sarkából az addig ott szunyókáló őrzővédő néni, és lett irgum-burgum, almák és a párnák visszahelyezése, amitől persze az én művészetértő lányom gellert kapott, és újfent a saját művészetelméletét realizálta. Mint a népmesében, háromszor zajlott le a művelet, mikorra feladta a néni. Laura esztétikailag elégedetten távozott velem, és nem látta, hogy a zárt üvegajtó mögött a néni Hegelesen fejéről talpára állította a szerinte kibillent világot. Almák és párnák univerzális rendszerét.
Pedig a néni is volt gyerek...
