„Mindig a mi kicsi gyermekünk maradsz!” Hallottuk már oly sokszor ezt a mondatot, bár tudjuk jól mi is és ők is, hogy már egyáltalán nem vagyunk kicsik, és azt is, ha egyszer a saját lábunkra állunk, akkor már soha semmi nem lesz úgy, mint régen. Akár azért, mert a tanulmányok, a munka másik városba szólítanak, akár azért, mert életünkbe berobban a szerelem, akár csak azért mert úgy gondoljuk, hogy önálló életet szeretnénk élni, előbb-utóbb bekövetkezik a kivédhetetlen elköltözés a szülői házból, mely hatalmas érzelmi lavinát indíthat el. Persze vannak családok, melyek sokkal könnyebben vészelik át ezt az időszakot, míg mások nehezebben viselik, hogy gyermekük elindul, hogy saját életét élje, hogy saját családja legyen.

A viszonynak nem kell feltétlenül megváltoznia, nem törvényszerű az eltávolodás, ám ehhez mindenkinek tennie kell, hogy bár nem egy fedél alatt élünk, mégse távolodjunk el egymástól. A hosszú évek alatt, amikor már a saját család, az önálló élet abszolút átveszi az uralmat, úgyis várható, hogy megváltozik a kapcsolat.

Sem a döntés meghozatala, sem pedig kivitelezése nem olyan egyszerű, sok fájdalommal és sok örömteljes pillanattal is jár – a „saját” lakás birtokbavétele óriási boldogság -, mégis marad valami keserédes íz a „kicsi gyermek” szájában is, hiszen ez egy korszak lezárulását jelenti: azt, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul felnőtt. Bár a szülők mindig ott lesznek védőbástyaként a háttérben, akikhez lehet fordulni a nehéz helyzetekben, mégis neki kell boldogulnia, neki kell minden döntést meghoznia, bármilyen riasztó is kezdetben, saját magának kell gondoskodnia a saját életéről. Illetve lehet, hogy lesz valaki, aki ott áll majd mellette és fogja a kezét, de az az ember már egészen más lesz, ő egészen másféle támaszt tud nyújtani.

A szülőknek talán még nehezebb tudomásul venni, hogy az a kisember, akit ők óvtak, védtek minden rossztól, akinek igyekeztek mindent megadni, aki az egész világot jelentette nekik, szinte az életük értelmét, egyik napról a másikra eltűnik a mindennapjaikból. Persze nem örökre, ezt ők is tudják jól, ám ez nem könnyíti meg a helyzetet. A lakás jóval üresebb lett a „kicsi gyermek” nélkül. Ha nem egykéről van szó, akkor talán megkönnyíti a helyzetet, hogy van még akinek el lehet készíteni a reggeli kakaóját.

Alighanem mindenkit mélyen érint ez a helyzet, ráadásul nem könnyű túl lendülni rajta és elkezdeni az egészen újfajta hétköznapokat. A pillanat mindenki számára elérkezik egyszer, kinek korábban, kinek később, melyre érdemes inkább egy új kezdetként tekinteni, mintsem valaminek a végeként.

Végül egy közismert mondás, amelyet minden szülőnek érdemes megszívlelnie, amikor csemetéje kiröppenni készül a fészekből: el kell tudnod engedned a gyerekedet, azért, hogy visszakaphasd őt!