Mert nézzük csak, hová vezettek, mit tettek a Big Brother, a Való Világ és egyéb, hasonszőrű sorozatok? Szórakoztatásnak a primitivus pitecus (értsd: bunkó előember) szellemi nívóját éppen csak neccelve előhoztak megalázó drámai szituációt, poénnak álcázott verbális és mozgásos baromkodást, és olyan intimitáshegyláncot, amit annak idején nemcsak a „nicht vor dem Kinder”-rel („ne a gyerek előtt”) fékeztek le, de még egymás között sem engedtek meg maguknak a felnőttek pironkodás nélkül. Jól van, attól, hogy nekem nem smakkol az egész, úgy, ahogy van, a tömegkultúra része, mint ahogy Győzike retardált trükkjei vagy Mónika fogatlan zombis showműsora... Szóval a hónapokig bekamerázott realitys alanyok ország-világ előtt kivirágzott sztártudata a vérre menő rostázás során szétmállott, mint a földhöz csapott dinnye. Minél magasabbra kapaszkodtak, annál nagyobbat zuhantak.

Fő gond most a sajátosan szubkulturális alanyokkal van. A rendszerváltás sokezres veszteseiből (a teljes foglalkoztatottság szétesett, gyár bezárt, munkásszállásból romhalmaz vagy kétcsillagos hotel lett, a munkásosztálynak rétegzett tömeg pedig isten hírével szétszóródott), a halmozottan hátrányosokból néhányat nyilvános karanténba zárni, húgyos kartonpapírt pihepaplanra, kannás agymosót üdítőre, nejlonzacskós mobilkomfortot akasztós szekrényre és retkes göncöt mosott és vasalt ruhára cserélni jól hangzik, de mégiscsak cinikus a javából! Velejéig sorsukat megváltoztatni Jeles Andrásnak sem sikerült jó tíz éve, amikor a Fóti úti Hajléktalan Szálló lelkes lakóival elő akarta adni Gogol Revizorját. Mert nem kell ahhoz hajléktalannak lenni, hogy amikor kigyúlnak a fények, az ember ne képzelje magát a szivárványhídra. Ami ugye, mint tudjuk, nincs…

Persze, nem lehet abstart leugatni a jobbító szándékot sem. Én elhiszem Hajdú Péter producernek, Csisztu Zsuzsa műsorvezetőnek és Bakáts Tibornak (még nem tudni, ő mit csinál, de ott lesz, annyi bizonyosnak látszik), hogy az 500 becastingolt közül 12 alkalmasnak minősített (a lumpenesedés szakadékhatárát meg nem haladó) ember életére a társadalomba visszaillesztő, sorsfordító hatással lehet a műsor. Azt viszont már nem, hogy ezzel a közgondolkodásban is lépünk egy karitatívat. Terézanyuskodás helyett az istenadta tévéshowfüggő nemcsak otthon a képernyő előtt, hanem lebüdösgörényezés mellé az utcán is kiröhögi a fedéltelen párákat.

Még el sem indult, máris jó promója van a projektnek. Megírta a Bors, hogy Salamon András filmrendező az ötlet lenyúlásával vádolja Hajdú Pétert, és lesz per meg zaftos botrány. Ez pedig soha nem látott nézőtömeget vonz a tévé elé. Lehet, jól jár, lehet, rákúr a hajléktalan – mindegy. Ő csak a bőrét viszi a vásárra, az nem ér egy lyukas garast sem. De ha milliók nézik, dől a lé – és ez nem mindegy. Így aztán a piac működése révén a hajléktalanbőr ára az egekbe szökik. Akárhogy smirglizzük, erről van szó.