Nagy Sándor halála után, i. e. 323-ban hadvezérei egymás között felosztották a birodalmat. Júda az egyiptomi székhelyű Ptolemaioszok uralma alá került i. e. 198-ig, majd a szíriai Szeleukidák elhódították, de a zsidóság a Tóra törvényei szerint élt tovább. IV. Antiokhosz Szeleukosz azonban felismerte, hogy ha a hellenista szellemet akarja elterjeszteni, akkor a zsidó vallás lényegét, a Tóra törvényeinek betartását kell megakadályoznia. Megtiltotta a körülmetélést, a szombat megtartását, a Tóra tanulását, ő nevezte ki a főpapot, bálványt állíttatott fel a jeruzsálemi szentélyben.

Antiokhosz Epifánész, a nyolcadik szeleukida király erővel el akarta görögösíteni Júdát, elsősorban a vallási élet felszámolásával. Az uralkodó eleinte nagyszabású rendezvényekkel, csillogó épületek felhúzásával próbálta az idegen kultúrához csábítani a zsidókat, akiknek egy része csatlakozott hozzá, feladva ősei szokásait. A hadsereg az országot járta, bálványokat állított és kitért papokat helyezett el minden faluban, és a hitehagyott zsidó papoknak disznót – tisztátalan állatot – kellett áldozniuk a görög isteneknek.

Sokan azonban hűek maradtak népükhöz és vallásukhoz, ezért az uralkodó rendeletében megtiltotta a Tóra törvényeinek gyakorlását. A Biblia a Makkabeusok II. könyve 7. részében idézi az Antiokhosz Epifánész idején mártíromságot szenvedett anya és hét fia történetét. Az ószövetségi forrás – amely egyébként nem tartozik a zsidó vallás szent könyvei közé, úgynevezett „apokrif” (nem kanonizált, nem szent) irat – nem említi a nevüket, a „Hanna és hét fia” megjelölés a Talmudból származik (Gitin 57b). A király arra próbálta kényszeríteni őket, hogy egyenek a tiltott sertéshúsból. Az első fiú a többiek nevében is szólt: „Készen vagyunk rá, hogy inkább meghaljunk, semmint atyáink törvényeit áthágjuk.” A zsarnok irtóztató kínhalálra szánta őket, ám egyikük sem hátrált meg, egymás biztatva vállalták a vértanúságot: „Földi életünket elveheted, de a mindenség királya föltámaszt minket az örök életre, mert az ő törvényeiért halunk meg.” Az anya, akinek végig kellett néznie fiai mártíriumát, hős lélekkel buzdította gyermekeit, majd utolsóként őt is megölték. Valószínűleg Antiókhiában, az uralkodó székhelyén végezték ki őket.

A 4. században sírjuk fölé, az egykori zsinagóga helyére keresztény bazilikát emeltek. Ekkor már makkabeusokként szól róluk Aranyszájú Szent János, aki dicsőíti emléküket. Keleten és Nyugaton egyaránt a keresztény egyház szentjeiként tartották őket számon. Ambrosius milánói püspök 388-ban említi, hogy némely papok zsoltárokat énekelve vonulnak a makkabeus szentek ünnepére.

A makkabeusok bazilikáját a 6. században egy földrengés romba dönti. Az anya és hét fia koporsóját Konstantinápolyba viszik, majd I. Pelagius pápa (555–561) alatt Rómában helyezik el a San Pietro in Vincoli templomban, amelyben Michelangelo Mózese is látható. A kopt egyház december 25-ét szentelte emléküknek. Ebben a zsidó rítus hatása érvényesül, hiszen a hanuka ünnepe a zsidó naptár szerint kiszlév hónap huszonötödikétől tévét hónap másodikáig tart (változó ünnep, 2008-ban december 22-e és 30-a közé esik), így a győzedelmes makkabeus felkelés ünnepének kezdete a makkabeus vértanúk napjává vált.

Kapcsolódó anyagok:

$$2134$$

$$2136$$