A gimnáziumban volt egy kedves, idős angol tanárunk, Virágh Béla bácsi, akiről az a hír járta, hogy valamikor diplomatának készült, de a világháború közbeszólt, és már az is csoda volt, hogy élve megúszta. Számomra ő volt a megtestesült nyugalom. A háta mögött mindenki hülyét csinált belőle, de nem törődött vele, diákcsínynek fogta fel, és soha nem akarta megtorolni.

Ez még jóval a rendszerváltás előtt történt, amikor nem volt könnyű útlevelet kapni, és nem volt egyszerű nyugatra utazni. A tanárok politikailag semlegeseknek mutatkoztak, de egy-két megjegyzésből utólag arra következtettünk, hogy határozott véleményük volt a rendszerről. A mi angol tanárunk egyszer megállt az ablak előtt, hosszasan nézett kifelé, majd csendesen megjegyezte: „Látjátok ezeket a madarakat. Elrepülnek a határra, átrepülnek a túloldalra, majd vissza és ezt senki nem tilthatja meg nekik.” Mi meg persze jót röhögtünk, hogy mit akar a Béla ezekkel a galambokkal? Aztán évek múlva, ebben az új köztársaságban egyszer lesett a tantusz, és akkor hangosan elmormoltam a szobám magányában, hogy „Drága Béla bácsi. Látod eljött az idő, amiről beszéltél nekünk, és a határon már nemcsak a galambok röpülhetnek át egyik oldalról a másikra szabadon.” És nagyon szégyelltem magam, hogy akkor nem értettem és kiröhögtem az öreget.   

A vidámabb történetem egy egyetemi adjunktushoz fűződik az Állatorvostudományi Egyetemről. Minden anatómia órát a tanszékvezető professzor adott le, ez alól egyetlen kivétel volt, amit átengedett a nála fiatalabb kollégájának. Hogy szemérmességből vagy a téma kényessége miatt tett-e így ezt nem tudtuk, de ez az alkalom minden évfolyam számára egy nagyon várt előadás volt. Talán nem kell mondanom, hogy a nemi szervek bemutatásáról volt szó. Nem véletlen, hogy a köznyelvbe is átszivárgott az állatorvosi ló, mint fogalom, azt ugyanis tudni kell, hogy apró eltérésektől eltekintve, minden csont és izom nagyjából egyformán megvan az emlősöknél, ezért méretéből adódóan, többnyire a lovat használják az oktatásnál demonstrációs céllal.

Az ő „férfiassága” pedig mint tudjuk kapitális méretű. Elképzelhető tehát, hogy milyen feszültségoldó hatása van egy komoly előadás kezdetén, amikor egy fiatal oktató, a hóna alatt, mint valami géppisztollyal, egy preparált lóf…szal besétál az előadóba. Így történhetett ez valamikor évekkel korábban, hogy a jó humorú – akkor még tanársegéd –, mikor lepakolt a hosszú asztalra, viccesen megjegyezte, hogy „hát kérem, ilyen csak nekem van és még egy bécsi kollégámnak”. Feszültségoldó, felszabadult röhögés volt természetesen a reakció, csak egy kollegina állt fel, és indult a kijárat felé. Az oktató azonnal feltalálta magát, és hangosan odaszólt a távozónak: „kisasszony kérem, ne siessen annyira, nyugodtan meghallgathatja az előadásomat, csak délután indul a vonat Bécsbe.”

Ez az anekdota fent maradt, és legendává vált. Nem csoda tehát, hogy évek múlva – amikor én jártam az egyetemre, ő pedig már tanársegédből adjunktus lett –, ezen a bizonyos előadáson, amikor kinyílt az ajtó és ő teátrálisan bevonult a hóna alatt azzal a bizonyos inkriminált szervvel, hatalmas röhögés hullámzott végig az előadón. Ő pedig felnézett és mosolyogva megjegyezte: látom, ismerik a történetet.