A híres görög mondás szerint: ép testben, ép lélek. Náluk a fürdők, a masszázs nem csupán a testet szolgálták, de a léleknek is felüdülést jelentettek. A rómaiak fürdőmániájáról pedig valószínűleg mindenki hallott már. A Római Birodalomban a fürdők lényegében pihenőközpontok voltak, hasonlóan a mai wellnes szállodákhoz. Itt lehetett játszani, sportolni, társasági életet élni a testápolás mellett. A mai értelemben vett strandolás azonban még sokáig nem volt szokás.

Divatja, nem meglepő módon, a tengerparti országokból származik. Az első igazi „strandoló” állítólag Boigne grófnő, egy francia asszony volt. Két komornája hordozószéken vitte a lágyan habzó tengerbe, Dieppen-nél. A grófnő nagyon élvezte ezt, az akkor még ismeretlen szórakozási módot. A furcsa látványosságra állítólag hatalmas tömeg verődött össze a parton, és miközben döbbenten figyelték a hölgyet, azt találgatták, vajon milyen úton-módon veszíthette el a józan eszét. Az emberek azonban hamar rájöttek, hogy nem hibbant dolog megmártózni a tengerben, sőt kifejezetten élvezetes, így a kezdetben csodálkozást kiváltó „bolondság” rohamtempóban teremtett divatot. Az északon roppant népszerű fürdőházikók is a grófnő hordozószékének mintájára terjedtek el.

Sajnos nincs arról adat, hogy mindez mikor történt, de az bizonyos, hogy már Goethe is szívesen fürdőzött a szabadban ifjú korában, valamint az is, hogy 1793-ban nyitották meg az első német tengeri fürdőt, az angliai fürdőzési „őrületen” felbuzdulva, a Keleti-tenger partján, Heiligendammban.

Bár az ókori római mozaikokon lehet látni kétrészes „fürdőruhás” alakokat, nagyon sokáig nyakig beburkolva mentek lubickolni az emberek a szabadba, úgy nevezett fürdőingeket hordtak. Csupán otthon, a higiéniás fürdésnél, dívott a meztelenség, de az előkelő hölgyek, akiket fürdettek, még akkor se igazán szerettek levetkőzni. Csak a 19. században, amikor már általános dolog volt a „strandolás”, kezdte meg újra hódító útját a fürdőruha, és vele együtt a napozás is, hiszen előtte a hófehér bőr volt a divat, ez a bőrszín jellemezte az értelmiséget és az arisztokráciát, a munkásokat pedig a napbarnítottság. Manapság pedig már szinte mindenki áhítozik a bronzos bőrre, na meg egy önfeledt strandolással eltöltött napra, mert „ottan annyira szép és jó…”