Bizonyára mindenki ismeri a kutyás nénit az elsőről. Szinte minden reggel megáll a felvonó az első emeleten, hogy ők ketten nyugodtan becammoghassanak. Dodóka ugyanis a sérve miatt nem lépcsőzhet és valószínűleg ugyanezen okból kifolyólag télen-nyáron azt a kis kabátkát viseli, amitől állandóan valamiféle plüssállat benyomását kelti. Ha már ez ebtartó lakóknál tartunk, egy ötlakásos folyosó legelső kéglijébe kutyát venni valóban kiszúrás. Nem csak szegény állatnak, de a gazdinak is. A kis házikedvenc ugyanis mindenkit megugat, aki elhalad az ajtó előtt. Hajnali ötkor is éppúgy, mint kora délután.

Aztán ott vannak Fenyédiék, akik direkt nem vesznek észre senkit. Már az ajtót zárjuk és még hangosan rájuk is köszönünk, ők azonban úgy tesznek, mintha nem látnának, és nem hallanának ebből semmit. Nem csak, hogy nem beszélgetnek velünk, de még a liftbe is gyorsabban szökkennek be azért, hogy nehogy véletlenül összefussunk, és együtt kelljen utaznunk. Így aztán kénytelenek vagyunk megvárni a másikat, amelyikben már megint benn van a kis Marci és az anyukája. Ez azért kellemetlen, mert a kisfiú minden reggel csillapíthatatlan vágyat érez, hogy végignyomkodja az összes gombot. Mindannyiunk közös szerencséje, hogy egyelőre még csak a hatosig éri el. Így hát onnantól lefelé minden egyes emeleten meg-megállunk.

Az önjelölt gondnok bácsi általában a földszinten lakik. Ő a lépcsőház szeme és füle egyszerre. Mindig tudja, hogy ki, kit áztatott el, ki parkolt be a mozgássérült lakóknak fenntartott parkolóhelyre, ismeri az összes pletykát, és még azt is nyilvántartja, hogy ki rendelt pizzát az elmúlt két órában. Ha egy jobban sikerült házibuli hangos zenéje miatt esetleg kijön a rendőrség, ő az, aki a kapuban fogadja a csend őreit és azt is mutatja, honnan jön a zaj. Az igazi gondnokot persze sokkal ritkábban látjuk. Az ő pontos munkakörét egyébként részletezni is felesleges, hiszen mindent meg tud javítani. Viszont ha nálunk romlik el valami, akkor sosem találjuk meg, mert szinte mindig valaki másnak segít éppen.

A legembertpróbálóbb azonban mégis a közvetlenül mellettünk, alattunk és a fölöttünk lakókkal való normális viszony kialakítása. A házimozi rendszerünk hangfalaiból kiszabaduló decibelek ugyanis első körben őket támadják meg. A reggeli készülődésünkkel járó zajok, mint például a tűsarkúk ütemes kopogása is az ő konyhájuk felett a legerősebb. Ilyenkor jön az a jól bevált módszer, miszerint egy öblös merőkanállal kell tiszta erőből ütögetni a radiátort, hogy a kedves szomszéd észrevegye magát. Azzal azonban sokan nincsenek tisztában, hogy a hang nem áll még a zajongó lakó lakásában lévő csőben.    

Lehetünk egyébként akármilyen alkalmazkodóak és segítőkészek sajnos nem garantált, hogy felhőtlen lesz a viszonyunk az összes szomszéddal. A mindennapos harcok a liftért, vagy a folyosó közepén felejtett biciklik ellen, szinte elkerülhetetlenek.

Egyet azonban ne feledjünk: ne tegyünk olyan dolgokat, amiket a szomszédjainktól sem szívesen viselnénk el!