Kedves Donnák!

Személy szerint engem nagyon megrázott, ami Kolontáron és környékén történt, ezért vettem a bátorságot, hogy írjak róla néhány szót!

Az iskolai éveim alatt az angoltanárnőmmel nagyon jóban lettünk, igazi barátság alakult ki köztünk, és évek múltával is megmaradt ez a nagyszerű barátság!

A nyáron volt az esküvője Kolontáron, és az a megtiszteltetés ért, hogy engem is meghívtak.

Az esküvőn boldogan újságolta az ifjú pár, hogy jön a baba, készülődnek nagyon, mert a télre megszületik.

Folyamatosan leveleztünk, és október 4-én az ifjú feleség feladott egy levelet nekem, melyben arról mesél, hogy az egész házukat újítják. Festés, parkettázás, új bútorok, mert készülődnek a kisfiú érkezésére. Izgalommal telve olvastam, és arra gondoltam, milyen jó lesz, ha karácsony körül meglátogatom őket Kolontáron, és viszem a kis rugdalózót és egyéb ajándékaimat a picinek.

Azonban 4-én történt a borzalom, amely egy élet gyümölcsét tette tönkre.

Az ajkai tározó kiszakadt, és eme kedves család házát az elsők között érte el az áradat.

Amikor meghallottam a híreket, amilyen hamar csak tudtam, telefonáltam, hogy velük mi a helyzet, hiszen a tv-ben az ő utcájukat mutatták, hogy le van zárva, mert nagy a baj.

Szerencsére megúszták, már amennyire meg lehet. Kisebb-nagyobb égési sérülésük lett, és most vigyáznak, nehogy nehézfém-mérgezést kapjon a kisbaba.

A telefonban elkeseredetten meséli a kismama, hogy mindenük odalett… amiért egész életükben dolgoztak, pár perc alatt tönkrement. A ruháik, bútoraik, a házuk… mindenük. Kétségbeesetten azt kérdezte tőlem: „Ági! Az egész jövőnket megterveztük, és most? Hová szüljem a fiamat?” Csak hebegtem-habogtam, azt sem tudtam, mit mondjak a döbbenettől.

Eszembe jutott, amikor nyáron voltam náluk, azt mondtam, egyszer el tudnám képzelni, hogy ott lakom, mert csodálatos a táj, minden olyan meghitt. Amikor megláttam a vörös iszappal beterített tájat, egyszerűen nem ismertem rá!

Hiszem, hogy ezért igenis felel valaki, és nem a természet a hibás mindenért, hanem igenis az emberek. A romboláshoz nagyon értünk, de az építéshez már nem annyira.

Szorgalmasan hívom a 1752-es számot vagy küldök sms-t az 1749-re, bízva abban, hogy ez a pénz valóban eljut ezekhez az emberekhez!

Kérlek benneteket, kedves Donnák, hogy ha tehetitek, akkor segítsetek Ti is! Sok kicsi sokra megy! Nekik pedig most tőlünk függ a jövőjük, hogy sikerül-e folytatniuk ezt a nehéz világot!

Mutassuk meg, milyenek is vagyunk Mi, magyarok! Tartsunk össze!