Anya! Amikor, először halljuk gyermekünktől, felszökik orrunk tövébe az a csiklandozó, bizsergő érzés, mely könnycsatornánkat megbökve könnyeket teremt szemünkbe. Valami különleges történik: talán csak ekkor eszmélünk, hogy Anyák lettünk.

Napjainkban nem mondható egyedi esetnek, hogy szemünk fénye a babysittert hívja anyunak.

Amikor először tárcsázunk, segítséget kérünk, és találunk végre egy megfelelő személyt „pótanyának”, nem merül fel a kétely bennünk, hogy talán ennek negatív következményi is lehetnek. Igyekszünk kiszűrni az olyan személyeket, akik feltehetően nem törődnének rendesen kicsinyünkkel, akiknek nagyon mások a gyermeknevelésről vallott elképzelései. Csak akkor nyugszunk meg, ha igazán jó és szeretetreméltó egyénre leltünk.

Aztán eljön a nap, amikor fáradtan hazajövünk, a ledobott táskát felváltja két kis kéz érintése. Szemünkbe egy kérdő szempár pislog. Nem lelkes, már-már közömbös tekintet, ami gyorsan egy másik után kutat menedékül. Megkeresi azt a kontaktot, amit már ismer és megszokott. Szívfacsaró esetekben megesik, hogy a bűvös szót – anya –, ilyenkor nem édesanyjának címzi.

Aki vállalt már bébicsőszködést tudja, hogy a kicsiket hidegen hagyja a genetika és a kromoszómák. Nem olyanok, mint a tojásból kibúvó fiókák, hogy akit először meglátnak, megpecsételik vele a szent kapcsolatot. Számukra a kiváltságos szerep annak jár, akivel nap, mint nap együtt lélegzik és pótolhatatlan jelenségeket él meg.

Örök dilemma: család vagy munka? A válasz egyértelműnek tűnik, de legtöbb esetben nem kivitelezhető az akaratunk. Azonban mérlegelnünk kell, mit veszítünk, ha elfeledjük női küldetésünk és a materiális dolgokat hajszoljuk helyette.