Törekvésünk azonban gyakran hiábavaló, mert különbözőek vagyunk, ebből adódóan egyikőnk erősebb jellem, másikunk gyengébb, óhatatlan, hogy a kapcsolatban kialakuljon egyfajta hierarchia. Törekednünk kell egyfajta kommunikációra, ami ezt próbálja áthidalni, hogy egyenjogúak legyünk, ne legyen elnyomás egyik részről sem.

Nincs ezzel gond, teljesen rendben lévő dolog, hogy van egy kapcsolatfőnök, aki a javaslatokat teszi, aki irányokat mutat, ám fontos, hogy ne érezze úgy senki, hogy a kapcsolatfőnök meg is mondja, hogy hogyan kell tennie. Minden döntésnek közös döntésnek kell lenni!

Időnként kompromisszumokat kötünk, hiszen nem feltétlen értünk egyet sok mindenben, fontos, hogy ezekben is egyensúly legyen, ne mindig az egyik fél engedjen. Sokszor témánként változik, hogy ki dönt, ki tesz javaslatot: a nyaralás szervezését lehet, hogy anyuci bonyolítja, ám az autócserében apuci kap szabad kezet. Ilyenkor is fontos, hogy megbeszéljük, elmondjuk egymásnak döntésünk alapjait. Fontos, hogy a közös dolgokat alaposan átbeszéljük, ez visz bennünket előre.

A kapcsolatunk folyamatos ismerkedés, amikor azt hisszük, már mindent tudunk a másikról, ismerjük, mint a tenyerünket, megmutathatja nekünk új oldalát. Ezért fontos, hogy minél többet beszélgessünk egymással.

Ha úgy érzed, hogy a párod gyakran „megmondja a véleményed”, azaz helyetted dönt és gondolkodik, érdemes tisztázni magadban, hogy nem gyerek vagy, felnőtt, gondolkodó ember, akinek nem pótszülőre van szüksége, hanem egy társra. Aki arra vágyik, hogy a társa tisztelettel tekintsen rá, nem pedig gyámolítandó lényként.

Bátran állj a sarkadra, dobbants vele kétszer, talán elsőre nem tetszést fog kiváltani, de hosszútávon érdemes kiharcolni azt a pozíciót a kapcsolaton belül, amivel boldogan és egyenjogúan lehet élni. Nem lehet egy kapcsolatban alá-, fölérendelt viszony, sem anyagi, sem intellektuális módon nem dőlhet el, hogy ki van ki felett. Szabad emberek vagyunk, önálló vágyakkal, a kapcsolatban pedig közös célokkal.

Azért azt ne felejtsd el, hogy a lábbal való dobbantás nem jelent hangos üvöltözést, kiabálást vagy hisztit! A kiabáló férj csak távolabb taszítja magától feleségét, míg egy hisztis asszonyka hamar kiváltja férje lenézését. A másik tiszteletét és odafigyelését az váltja ki, ha okosan, érvekkel alátámasztva igyekszünk meggyőzni párunkat - miközben az empátiáról se feledkezzünk meg. Nehéz ellenállni annak az érvelésnek, ami így kezdődik: "Olyan ügyesen döntöttél, drágám, az autó ügyében, mit gondolsz, jó ötlet lenne ezt a mosógépet megvenni? Úgy látom, ennek az az előnye a többivel szemben, hogy..." Egy férj pedig így is indíthat: "Neked olyan jó ízlésed van, kedvesem, szerintem a kert elrendezésénél nekem tetszene, ha... Te mit gondolsz erről?"

Ezek a közös célok visznek bennünket előre, ám csak akkor lehet ez az út boldog, ha mindenki felnőtt, szabad embernek érzi magát. Erre bíztatunk mindenkit, ha átmenetileg vitákat generál is, a célért érdemes. Ezekből a vitákból talán anekdoták lesznek, amelyeket a nagypapa mesél az unokáknak: „Amikor a Nagyanyátok közölte, hogy márpedig ő megveszi azt a fekete kabátot!”