Sah Jahan a 17.század elején uralkodott Indiában. Uralkodásának idejét aranykorként tartja számon az indiai történelem. A Sah igen tehetséges ember volt, már 16 évesen épületeket tervezett. 1628-ban került trónra, pedig – legifjabb fiúként - nem ő volt a trón várományosa, de édesapja és nagyapja őt kedvelték a legjobban és őt tartották leginkább alkalmasnak az uralkodásra.

Mivel azonban nem létezhet szilárd uralkodói pozíció házasság nélkül, a 29 éves Sah Jahan trónra lépése előtt 1607-ben elvette az akkor még alig 14 éves Arjuman Banu Begum hercegnőt, akivel azonnal egymásba szerettek. A hivatalos házasságkötés azonban csak 1612-ben jött létre a lány fiatal kora miatt. Jahan elnevezte szerelmét „Mumtaz Mahal”-nak, ami annyit tesz, „Palotám Ékköve”. A kor hagyományai szerint a Sah még két nőt elvett feleségül, de nekik csupán formális szerep jutott. Mumtaz volt a társa, de nem csupán a szerelemben, a politikában is. A korabeli források szerint gyakorlatilag együtt uralkodtak, teljes összhangban, mivel Mumtaz igen művelt és éles elméjű asszony volt. „Az a meghittség, mély szenvedély, figyelem és kedvesség, amelyet Őfelsége Őtökéletessége Mumtáz iránt mutatott, ezerszer több volt, mint amit bárki más kaphatott tőle.” - írta le kapcsolatukat az udvari krónikás, Quazwini.

 A középső kupola, belülről.  

Boldogságuk tökéletes volt. Az ország virágzott, Mumtaz pedig nem kevesebb, mint 14 gyermekkel örvendeztette meg férjét. 15. gyermeke születésébe azonban az asszony és a gyermek is belehalt 1630-ban. (A történészek vitatkoznak azon, hogy a 14. vagy a 15. gyermek születése volt-e ez, de az utóbbi időben az írásos források az utóbbit támasztják alá.) A Sah összeomlott. Elzárkózott a külvilágtól, és élete végéig csak egyszerű fehér ruhákban járt, ami a gyász színe volt.

Felesége házasságkötésükkor megkérte, hogy ha meghalna, ne vegyen maga mellé más feleséget, és neki építtessen egy olyan mauzóleumot, mely méltó emléke lesz szerelmüknek. Jahan így is tett. Soha többé nem emelt maga mellé új asszonyt, korábbi feleségei is csak formálisan voltak társai. Fájdalma enyhítésére elkezdte tehát a mauzóleum építését. Túl akart szárnyalni minden korábbi királyi sírhelyet. Ázsia teljes területéről áramlottak a jáspis, márvány és türkiz építőanyagok, állítólag több mint ezer elefánt hátán.

Az épületet fehér márványból tervezte az uralkodó, hogy példázza szerelme mennyei mivoltát. Az épületet négy mecset öleli körül, melyeket úgy terveztek, hogy kicsit befelé dőljenek, így korrigálták az egyenes tornyoknak azt a tulajdonságát, hogy úgy tűnnek, mintha kifelé dőlnek, ezzel is tökéletesítve a látványt és megóvva a sírt egy esetleges földrengés esetén. A falakat és az oszlopokat végig imák sora díszíti, melyek a koránból származnak. A Taj Mahal nyugati oldalán egy vörös kőből épült mecsetben imádkozhatnak a látogatók Mumtaz lelkéért. Ennek a homlokzatnak a különlegessége (ez tulajdonképpen a Taj „hátulja”), hogy egy hatalmas vörös márványkő terül el a bejárata előtt, melyben tükröződik a teljes épület. (Csakúgy, mint a főhomlokzat előtti mesterséges tóban.) A sírhely felett egy kb. 50 méter magas minaret tornyosul, mely égbe segíti Mumtaz lelkét. A fal ónixkövekkel és egyéb féldrágakövekkel és drágakövekkel kirakott mintákkal lett díszítve, olyan aprólékossággal, hogy egyes virágminta „színezéséhez” 30-40 apró követ csiszoltak formára a mesterek. A sírhely egy 26 méter magas márványboltozat alatt fekszik, de egy vékony, márványból készült csipkefal óvja a kíváncsi szemek elől. A Taj előtt egy iszlám típusú Paradicsomot szimbolizáló kert terül el cédrusfákkal, melyek a halált jelképezik, és gyümölcsfákkal melyek az életet szimbolizálják. A mesterséges folyómeder, melyről tökéletesen visszatükröződik a Taj, eredetileg egy apró forrás volt, mely a halál utáni élet szimbóluma.

 Imaoszlop  

A legenda szerint a Sah megölette a tervező, Ahmad Lahorit feleségét, hogy valóban átérezze az ő hatalmas fájdalmát, és arról is szólnak történetek, hogy a kivitelezők szemét kiszúratta a Taj megépítése után, hogy soha többé ne alkothassanak szeretett felesége síremlékéhez hasonló nagyszerű művet. A Sah úgy tervezte, hogy saját mauzóleumát a Taj-dzsal szemben, fekete márványból építteti meg, pontosan olyanra, mint szeretett feleségének sírja. Gyermekei becsvágya azonban nem hagyta, hogy az akkorra már idős Sah befejezze művét: 1658-ban fia, Aurangzeb bezáratta az agrai citadellába, és haláláig ott raboskodott. Szerelme mellett helyezték örök nyugalomra.

A Taj Mahal iránt egyre nagyobb érdeklődést mutatnak a turisták, és ez az épületet sajnos meg is viseli. Mostanra heti 1-2 napra be kell zárni, hogy a szmog és egyéb káros anyagok lerakódásait letakaríthassák az épületről. A Taj nagyszerű példája annak, hogy a hatalmas szerelem és a végtelen lehetőségek hogyan válhatnak halhatatlan művé, amelyet egy egész emberiség csodál. Olyannyira, hogy az UNESCO 1983 óta a Világörökség részeként tartja számon. Sokak számára ez az épület jelképezi az igaz szerelem végtelen hatalmát. Egy indiai költő, Rabindranath Tagore találóan így írta le a Taj Mahalt: „Egy könnycsepp az öröklét arcán”.