Nem lehet elég korán elkezdeni. A tanulás az idegrendszer differenciálódásának köszönhetően már a méhen belüli fejlődésünk során megkezdődik. De jó hír, hogy szerencsére még nincsenek olyan gyakorlatok, melyek magzati életünk intrauterin képességfejlesztését céloznák meg. Egyelőre pocakon belül még békésen lehet úszkálni, nem trenírozzák az embert semmire.

Sajnos azonban legkésőbb a 9 hónap leteltével ki kell bújnunk a békesség tengeréből. Akkor pedig megkezdődik a verseny! Vizsgálgatnak minket: mire vagyunk képesek, de leginkább azt nézik, mire nem. Pedig állítólag a biológiai óránk nem kell, hogy feltétlenül a greenwichi időt mutassa.

Aztán szüleink mégis kétségek közt őrlődnek, ha később fordulunk meg, ülünk fel, fejezzük be az egyetemet, mint a szomszéd fiú. Ezen versenytendencia részeként jött létre a korai fejlesztés „ép” gyerekek körében. No, de tisztázzunk az elején: a korai fejlesztés nem azt jelenti, hogy – a fejlődési ütemünket figyelembe sem véve –, megtanítanak minket írni, olvasni, másodfokú egyenleteket megoldani már az óvodában. Egyszerűen arról van szó, hogy az agyi érési folyamatok döntő része lezárul 6 éves korunkra, s a korai fejlesztést pártoló szakemberek ezt a rövid időszakot készülnek kihasználni arra, hogy mi okosabbak, harmonikusabbak, boldogabbak legyünk későbbi életünk során.

S ezt nem feltétlenül drasztikus pedagógiai módszerekkel kívánják elérni nálunk, sokkal inkább játékos fejlesztőfoglalkozásokkal. Görgetnek minket, édes kisdedeket azon a nagy színes labdán – ők ugyan Bobath-nak hívják, de valójában sokkal találóbb az óriáspocak kifejezés –, aztán van ennek a pocaknak egy félbevágott verziója is – Ayres-tölcsérnek csúfolják, pedig nem több, mint egy forgó kuckó. Na jó, legyen űrhajó – mert ezt is mondják rá. Ezek a pörgő-forgó ingerek segítik az idegrendszerünk érését.

llítólag ez kell majd ahhoz, hogy később ne legyen baj a mozgásunkkal, beszédünkkel, meg ilyenekkel. Hát jó..., legyen nekik igazuk, végül is nem rossz dolog ám ez. A szüleink meg ki tudják fizetni, s az mondják, ez nekik megér annyit, hogy ne legyen később részképességzavarunk, tanulási zavarunk, figyelemzavarunk, meg hasonlók.

Mi mondanánk, hogy nem lesz, de egyelőre a verbális kommunikáció még nem megy hibátlanul, így aztán leginkább csak próbálunk okosan pislogni. Lássák, hogy nem hiába a sok igyekezet, belőlünk most már hamarosan atomfizikus lesz. Főleg, ha még hosszú évekig járunk fejlesztőfoglalkozásokra. Egyelőre csak néhány hónaposak vagyunk, s még van mit tanulnunk. Persze néhány év múlva majd nagyobb kedvünk lesz a fáramászáshoz, meg a bicajhoz, de hát nincs mit tenni, ez a nagyvárosi lét rákfenéje: viszonylag kevés a zöld terület meg a kínálkozó alkalom a hagyományos játékokra, tehát marad helyette a fejlesztőfoglalkozás...