Ibolya néni, vagy ahogy ettől a naptól hívta magát: Iboly mama, tudta, hogy nem szabad a fiatalok életébe beleszólni, igyekezett visszafogni magát, mert legszívesebben állandóan a kisunokája mellett lett volna. Szerencsére a menye nem féltékenykedett rá, szívesen bízta a nagymamára csemetéjét. Iboly mama babusgatta, ringatta, rég elfelejtett dalokat énekelt neki, s ahogy cseperedt a fiúcska egyre jobban megszerette.

 Egy nap, mikor épp a játszótérre készültek és a sapkát adta rá, úgy érezte, mint ha saját fiát öltöztetné harminc évvel ezelőtt. Tudta jól, hogy nem az anyja, nem volt benne az a rettegés, mint annak idején, nem aggódott, hogy valamit elront a gyerekneveléssel kapcsolatban. Minden unokájával töltött percet felhőtlenül élvezett. Most volt idő lovacskázni, mesét olvasni, nagyokat sétálni, nem kellett munkába sietnie, a háztartás sem fosztotta meg a kisgyerekkel töltött boldog percektől. Büszkén zsebelte be a falubeliek dicséretét: „Stramm kislegény, akár az apja.” „Okosabb lesz ő még az apjánál is! ” – dicsekedett, s nem hitte, hogy létezik nálánál boldogabb nagymama. Egészen addig, míg meg nem született a lányunoka.

A csöppség láttán ugyanúgy elérzékenyült, mint először, büszkeséggel vegyes boldogságot érzett és valami más, különleges érzést is. Akárhányszor a lánykára nézett, úgy érezte öröktől fogva ismeri, ismeri a lelkét, az érzéseit, a gondolatait. A csöppnyi lány is a nagyihoz kötődött leginkább, alig tudott még beszélni, de ha meglátta a nagymamát gurgulázott a nevetéstől és kiabált: „ibama, ibama!”

Így lett Iboly mamából Ibama, nem csak az unokák, hanem a falubeliek számára is.

Ibamának nem csak a neve, az egész élete megváltozott az unokái, különösen a lányka születésével. Ahogy nyílt a gyerek értelme, úgy tágult a nagyi számára is a világ. Együtt tanultak meg úszni, Ibama újra felült a kerékpárra is, a görkorizásról pedig alig tudta lebeszélni a család. A palacsintasütés, nokedliszaggatás, kalácsdagasztás új élvezetet jelentett mindkettőjüknek.

Ibama éppolyan izgatottan várta a lefekvés idejét, s vele a tündérmeséket, mint a kisóvodás lányka. Gyönyörű babaruhákat varrt neki, sőt a horgolás és kötési tudományát is felelevenítette a kedvéért, az ő unokájának volt a legszebb és legdivatosabb vállkendője, sálja, pulóvere az egész iskolában.

Ibama a nyarakat szerette a legjobban, két hónapig csak az övé volt a két gyerek. Kamaszként idehívták meg a barátaikat, barátnőiket, s bizony az első szerelmüket is Ibama ismerte meg először. „Néha azt gondolom, a lányom jobban szeret téged, mint engem” – panaszkodott a menye. „Ugyan-ugyan nekem könnyű dolgom van, én csak kényeztetem” – szabadkozott ilyenkor, de ő is érzete, hogy különleges kapcsolat az övék. „Biztosan azért – gondolta magában –, mert nekem nem született kislányom, pedig nagyon szerettem volna.”

Sok – sok évvel később, amikor férjével beköltözött a nagyi házába, a szekrény mélyén egy naplót talált a lány. Mosolyogva olvasta a kamasz évekről, első szerelemről szóló bejegyzéseket, jó volt újra átélni a régi emlékeket, érezni a régi érzéseket. Csak amikor becsukta a füzetet, akkor vette észre, hogy a fedelére nem az ő, hanem Ibama lánykori neve van írva…