A történet – melyben egy repülőgép kettétörik, és egy jegesmedvék által lakott, trópusi szigetre zuhan – mindenkinek ismerős, még akkor is, ha csak hallott a sorozatról. Természetesen néhány medve miatt még nem övezné elismerés a műsor készítőit. Ennél sokkal többre volt szükség, és nem csak egy kezdetben láthatatlan, fákat döntögető szörnyetegre. Kellett egy bunker is, amit csak a 24. részben sikerült felnyitni. Így addig megismerhettük a főbb szereplőket, láthattuk a szigeten tapasztalt vízióikat, álmaikat, és csodával határos gyógyulásaikat.
A karakterek többsége nem véletlenszerűen lett elnevezve. Többen viselik részben vagy egészben, híres filozófusok, vagy irodalmi alakok neveit. Az írók ezzel akarták érzékeltetni, hogy az egyes szereplők milyen eszméket testesítenek meg. Tehát a John Locke-ról elkeresztelt karakter nem véletlenül érezte úgy, hogy tiszta lappal kezdhet új életet a katasztrófa után azzal, hogy felépült bénultságából, ahogyan a sziget törvényeinek tiszteletét is a névadójától „örökölte”.
Ezek a rejtett utalások is mutatják, hogy a műsor már az elejétől kezdve két szinten mozog. Az egyik szint, amit a legtöbb néző lát: egy váratlan fordulatokkal teli történetet, amiben mire a rejtélyek tisztázódnak, addigra újabb és még különösebb dolgokat próbálhatunk megfejteni. De van egy mélyebb szint is, ami az igazi fanatikusokat érdekli. A Lost alkotói folyamatosan állnak elő a nekik szánt háttértörténetekkel és térképekkel, amelyik kiegészítik és részletezik a műsor által kreált világot. Ezekben az anyagokba legtöbbször újabb rejtett utalásokat tesznek, amelyek csak a sorozat figyelésével kapnak értelmet, viszont a hétköznapi nézőknek nem ad lényegi információt.
A második évadtól zavarónak tartottam, hogy nem csak az egyes karakterek életútjában ugrál a történet a visszaemlékezések – illetve a későbbiekben már előretekintések – segítségével, hanem a szigeten történt eseményeket is összekavarták. De mivel a történet minden évad elején bonyolódik, új szereplőkkel ismerkedhetünk meg, és ugyanazokat az eseményeket több nézőpontból is újra átélhetjük, és – bár ezért néha már túl sok szálon fut a történet – így azok új értelmet nyernek. Az azonban fel sem merült bennem, hogy ez a sok vissza- és előretekintés egy utalás arra, hogy a sorozat egyik fő témája az időutazás lesz.
Egyébként is sokat ingadozott a sorozat képzelet és valóság között. Sokáig nem lehetett eldönteni, hogy lesz-e mindenre racionális magyarázat. Kicsit úgy érezhette megát minden néző, mintha Dana Scully lenne az X-Aktákból, hiszen sok egyéb mellett fény derült a fogságban tartott, de elkóborolt jegesmedvék rejtélyére is. Tehát a most adásban lévő, 5. évad előtt, még volt egy csipetnyi kétely mindenkiben, hogy a végén kiderül, hogy a túlélők egy hatalmas átverés áldozatai, és minden csak trükk volt, amiben eddig hittek. A most vetített részek viszont már egyértelművé tették, hogy egy misztikus történettel állunk szemben, hiszen a szigetnek saját, mitikus története van, mely több kultúrához is kapcsolódhat, de leginkább az Egyiptomihoz áll közel.
A történet jelenleg azt a témát boncolgatja, hogy ha lehetőségünk lenne rá, akkor kitörölnénk-e az életünk egyik legmeghatározóbb részletét, hogy ezzel visszaadhassuk mások életét. De amennyiben a történet úgy folytatódna, hogy az előző évek eseménye semmivé foszlik, az szánalmasabb fordulat lenne, mint amit a Dallas produkált akkor, amikor Pamela felébredt álmából, és rájött, hogy Bobby Ewing mégsem halt meg. A készítők állítólag ezt a történetvezetést el is vetették, és mindenkit arra kérnek, hogy bízzanak bennük, mert még sok meglepetést fognak okozni.
Szinte minden évadban találtam olyan csapásvonalat, ami elsőre egyáltalán nem tetszett, és ezért eldöntöttem, hogy nem nézem tovább a sorozatot. Mégis úgy fejezték be az egyes részeket, hogy muszáj volt megnéznem a következőt, és mindig sikerült olyan jól beágyazniuk a történetbe az új részleteket, hogy végül megtetszettek. Ma már meg sem fordul a fejemben, hogy abbahagyjam a történet követését. Így még ha az utolsó, 6. évad nagyon ostoba véget is ér, – bár már bízom a készítőkben – akkor sem fogom megbánni, hogy néztem a sorozatot, mert legalább 5 évig nagyon jól szórakoztam.
