Minden kapcsolatban vannak válságos időszakok, amikor az unalom uralkodik el rajtunk. Idővel már ismerjük annyira a másikat, hogy nagyjából tudjuk: mire, mit lép, mihez, mit szól. Idővel a beszélgetések olyan sok visszatérő motívumot tartalmaznak, hogy előre le tudnánk írni, hogy mire, mikor, mit fog mondani. Ilyenkor vagy újítunk, teszünk valamit azért, hogy új életet leheljünk a kapcsolatba, vagy tétlenül szemléljük, ahogy mindketten belesüppedünk a közönybe, unalomba.

Sokféle oka lehet annak, hogy egy kapcsolat idáig jut. Mindenki dolgozik, alig van idő egymásra, sok a stressz. Mire fáradtan hazaér az ember, már csak a kedvenc sorozatát van ereje vagy kedve megnézni, esetleg kicsit olvasni és aludni. Vagy ott vannak a gyerekek, akik egész nap lefárasztják az egyiket, aki már alig várja, hogy a másik hazaérjen, hogy végre öt percet magával is foglalkozhasson. Az ajtón belépő ember pedig végre hazaér, szeretne egy látogatást tenni a mellékhelységben, átöltözni, lazítani pár percre egy hosszú nap után, ehelyett azonnal a kezébe nyomják a gyereket, ami persze ilyen helyzetben is egy élmény, de azért kicsit bántja, hogy nem örömmel fogadják, hanem szinte szemrehányással, amiért csak most ért haza. Mire elérkezik az este, már mindkettejükben tüskék vannak. Ha végre egymásra is lenne idejük, már nem akarnak egymással foglalkozni, csak pár perc nyugalomra vágynak. Hétvégén kötelező programok, családlátogatás, barátok. Mindeközben ismét nem jut idő, erő egymásra.

Aztán egy szép napon arra ébrednek, hogy boldogtalanok. Hogy már alig ismerik a mellettük fekvő embert. Hogy annyi mindent nem mondtak el, amit el akartak, vagy el kellett volna, hogy már nincs is erejük, vagy kedvük belekezdeni. Pedig még ekkor sem késő, még nincs veszve minden. Még van visszaút, lehet időt szakítani, leülni, megbeszélni mindazt, ami fáj, ami bánt, ami hiányzik. A kimondatlan szó az, ami a legjobban fáj. A szőnyeg alá sepert sérelmek okozzák a legtöbb kárt. Ha a másik nem teszi meg az első lépést, még megtehetjük mi.

Ha számít még valamit a kapcsolat, ha akarunk még a másikkal élni, ha nem dobunk el magunktól mindent, ami volt, mert egyszerűbb szótlanul szenvedni és nézni, ahogy minden darabokra hullik körülöttünk, tehetünk ellene. Nézni, ahogy elúszik a hajó, könnyebb, mint utána úszni.

De az ember társas lény, amióta lemászott a fáról, vagy kijött a partmenti sekély vízből, társat keres, akivel közös élete lehet. A közösért pedig tenni kell.

Kapcsolódó anyagok:

$$2555$$

$$2576$$