Ezen a napon ünnepeljük a posztimpresszionizmus legnagyobb alakjának, Paul Cézanne születésének 172. évfordulóját.

A festő, aki önmagát kárhoztatta remeteségre. Jómódú bankár apjának köszönhetően egész életét jólétben és gazdagságban tölthette volna, de ez áldozatokkal járt. Jogi pályára szánták, de sosem vonzotta a végtelen számú paragrafus. Anyjával és húgaival titkos szövetségben, édesapja ellenében kezdett el verseket írni és festeni az egyébként legendásan pokróclelkű fiú, aki ennek ellenére mégis életre szóló barátságot tudott kötni a későbbi híres regényíróval, Émile Zolával. A kisfiút szegénysége és véznasága miatt gyakran bántottak az iskolában, Cézanne pedig mogorva természete ellenére sem bírta az erőszakot, a társadalomba erősen beivódott normákat, melyek megengedték, sőt, egyenesen támogatták a gyengék és elesettek lábbal tiprását. Így hát gondolkodás nélkül állt Émile oldalára egy verekedés során, és innentől életük összefonódott.

Cézanne-ban először a költő éledt fel (abban az időben még obszcénnek számító versei ki is verték a biztosítékot), és bár a versírást sosem felejtette el, rajztehetségének és állandóan szárnyaló fantáziájának köszönhetően rövidesen a festészet felé fordult. Egy akadály volt csak önmegvalósítása útjában, racionális gondolkodású, földhözragadt apja. Édesanyja sugallatára aztán az öreg Cézanne mégis kíváncsi lett, van-e fiában elég tehetség, ám Paul elképzelései a művészetről és önkifejezésről sem apjáéval, sem rajztanáráéval nem egyeztek. Életének első nagy csalódása volt, hogy a rajziskolából eltanácsolták, amire persze apja is megkeményedett; ám Cézanne nem volt hajlandó feladni művészetre, festészetre irányuló törekvéseit.

 

Iskoláik végeztével mindkét fiatal, Émile és Paul is Párizsba vágyott a nem sok lehetőséget kínáló, begyepesedett és konzervatív városból, Provance-ból. Habár mindketten tudták, hogy sok küzdelem vár rájuk, de ezzel együtt is a megváltást várták a fővárostól. Émile el is indult, családja nehéz anyagi körülményei miatt nem is lett volna más választása. Paulnak azonban esélye sem volt, hogy a saját maga által megálmodott utat járja, nem tudott megszökni apja kemény kezei közül, így kénytelen volt végül Provance-ban maradni. Az Aix-i Egyetemen megkezdte jogi tanulmányait, miközben súlyos kórság emésztette: irigyen olvasta barátja Párizsból érkező leveleit, önsajnálata és letargiája miatt az eddiginél is lesújtóbb lelkiállapotba került. Ekkor kezdett el rendszeresen arra a hegyre járni, melyet még iskolás korukban fedeztek fel maguknak barátjával. A Sainte Victoire később egész életében a nyugalmat és áldásos magányt jelentette számára. Sokszor menekült ide az emberek és saját maga elől is. Élete folyamán milliószor kínozta kétségbeesés az ihlet hiánya, vagy a megfesteni kívánt kompozíció élettelensége miatt. Minden ecsetvonás valóságos kín volt számára, kínzó törekvés a tökéletesre. Legjobb festményeit évekig festette, hogy később minduntalan visszatérjen hozzájuk és belejavítson a részletekbe. Ilyenkor mindig a hegyre menekült, ahol képes volt akár napokat is eltölteni a szabad ég alatt.

   Cézanne hegye, a Saint Victoire

Onnantól, hogy Zolával először váltak szét útjaik, Cézanne élete az apjával való néma küzdésről és a Párizs utáni vágyódásról szólt. Mikor végre sikerült oda eljutnia, ahogy az várható volt, folyton elégedetlen természetének köszönhetően ott sem találta helyét. Végül a Párizs és Provance közötti állandó ingázás lett a sorsa. A nagyvárostól művészetének kibontakozását, az elismerést várta, ezért még magának sem vallotta be őrült honvágyát, mely állandóan kínozta. Jellemző, hogy igazán nagy dolgokat csak Provance-ban, szülőföldjén tudott alkotni.

Festészetét Delacroix és Courbet ihlette, de a párizsi művészelit a legutolsó pillanatig nem tudta elfogadni képei újszerűségét. Posztimpresszionista technikáit és ecsetkezelését kinevették, szabálytalannak, színeit ridegnek, élettelennek titulálták. Társai, a szintén feltörekvő festők és írók, akiknek Zola mutatta be, elismerték, a festészet iránti elkötelezettségét és alázatát pedig rendkívül nagyra értékelték, ám Cézanne-t mérhetetlenül kínozta, hogy a közönség és a párizsi művészetet a kezében tartó „öregek tanácsa” nem akarta befogadni. Az első rossz kritika után azonnal elmenekült, ahogy aztán ezt egész életében újra és újra megtette. Végül egy tragédia, édesapja halála hozta meg számára a megnyugvást. Nagy vagyont örökölt, így bár egy veszteség árán, de megszűnt a nélkülözés (eddigre már felesége és gyermeke is volt, akiket nagyon nehezen tudott csak eltartani), életét egyetlen igazi szenvedélyének szentelhette hát.

 Paul Cézanne: The Bay from L'Estaque 1886. Egyik kedvenc helye, sokat élt itt és gyakran tért vissza élete egy-egy válságos szakaszában.

A sors iróniája, hogy közvetve végül halálát is imádott hegye okozta. A történet szerint napok óta festett már odakint, mikor óriási vihar kerekedett, neki pedig nem volt hova behúzódnia. Gyengülő szervezete a hideg okozta tüdőgyulladást már nem tudta legyőzni.

Művészetének mibenlétéről rengeteg leírás, mélyelemzés született, hiszen korszakalkotó volt, a modernizmus előfutára, de talán megbocsátható, ha azt mondjuk, mindez szinte lényegtelen, igazán megismerni és megszeretni csak akkor tudjuk, ha elmerülünk képeiben.