Nem új keletű jelenség hazánk fiainak külföldre vándorlása. Van, aki tanulni megy ki egy-két szemeszter erejéig, mások idénymunkára, megint mások éveket húznak le külhonban, míg össze nem jön a kocsira, lakásra való, és olyanok is akadnak, akik végül egy idegen országban eresztenek gyökeret.

Az okok között a legtöbb esetben a piszkos anyagiak húzódnak meg, a karrier lehetősége, a nyelvtanulási vágy és esetenként persze egy kis kalandéhség is vegyülhet mindezek mellé.

Aztán megérkezik az ember az idegen országba, jobb esetben valamennyire érti a nyelvét, rosszabban egy szót se tud, és elkezdi az ottani életét, ami távolról se csak abból áll, hogy dolgozik, eszik, alszik. Nem gépek vagyunk, akár ha csak a szomszédos Ausztriáig hajt a sorsunk, akár a tengerentúlon kötünk ki, fel kell vennünk az ottaniak tempóját, bele kell tanulni az életvitelükbe, meg kell ismerkedni a kultúrájukkal. Hogyan éljük ezt meg? Sikerül integrálódni? Nem? Megmaradunk közben magyarnak? Megkérdeztünk néhány külföldet megjárt, vagy éppen még mindig hazánktól távol élő magyart, ők hogyan látják ezeket a kérdéseket, hogyan élték meg a hosszabb-rövidebb ideig tartó országváltást?

Csilla és Sándor két évvel ezelőtt dolgoztak néhány hónapot egy angliai üdülőhelyen, a telefonban vidáman meséltek kinn szerzett tapasztalataikról. Elmondásuk szerint az tűnt fel nekik a leginkább, hogy arrafele az emberek nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak. Mint mondják, nem folytonos rohanás az életük, jobban élnek, és ez meg is látszik rajtuk. Legalábbis ők így látták.

Nagyon mély nyomot hagyott bennük az általuk megismert helyiek embersége, hangoztatják, sose fogják elfelejteni, mennyi kedvességet, segítséget kaptak tőlük.

Amit még megtudtunk tőlük, hogy csodabogárnak nézték őket, hiszen az első perctől az utolsóig végigdolgozták a műszakot. Nekik ez természetes volt, a tősgyökereseknek viszont nem.

Ami pedig a magyarságot és honvágyat illeti, folyamatosan kommunikáltak az itthon maradottakkal, családdal, barátokkal, és tapasztalataik szerint a többi ott élő magyar is ugyanígy tett, a gyökerektől nem szakadtak el, pedig hát elég messze sodorta őket az élet a szülőföldtől.

Norbert már közel 2 éve él Londonban, programozóként dolgozik és a következőt írta kérdésünkre, hogy hogyan is látja ő az embert külhonban érő kultúrsokkot, az integrálódást, a magyarnak maradást: „Komolyabb kultúrsokk nem volt, elég könnyű beilleszkedni, mert itt Londonban elég toleránsak az emberek. Jelenleg a város egy hatalmas gyűjtőtégely a különböző nemzetiségű embereknek, az angolok aránya csak olyan 50-60% körül van. A legnagyobb meglepetés talán az, hogy a belvárosban csúcsidőben milyen sok ember található egyszerre. Akinek tömegiszonya van, annak nagyon nem ajánlom.”

Mindehhez még hozzátette, hogy persze, rendszeresen eszik magyar kajákat, magyar humorestekre jár és „egy csomó” magyar ismerőse van kinn, velük és az itthoniakkal is tartja a kapcsolatot. Tehát beilleszkedett, nem is nehezen, de azért ő se tagadja meg, hogy honnan is indult el.

Éva három évvel ezelőtt töltött el fél évet az egyik németországi egyetemen. Ő így összegzi a tapasztalatait: „Az az igazság, hogy mivel csak rövid időre mentem ki 10 másik magyarral, különösebben nem törtem magam, hogy beilleszkedjek a németek közé. Azért az olyan szokásaikat, amik megtetszettek, átvettem, a szabályokat betartottam. Alkalmazkodtam, de nem illeszkedtem be. Amúgy a németek a suliban nem érdeklődtek különösebben irántunk, a szomszédaim viszont nagyon barátságosak voltak, akinek megemlítettem, hogy magyar vagyok, azonnal fel tudott sorolni 2-3 magyar várost és csorgó nyállal emlegették a híres magyar ételeket. 100%-ig magyar maradtam, és azok a magyarok is, akikkel kint találkoztam és már régóta ott élnek.”

Lehet messzemenő következtetéseket levonni négy ember véleményéből, tapasztalataiból? Természetesen nem, azonban mindegyikük beszámolójából kiderül, hogy nem voltak különösebb gondjaik a helyiekkel, nem érezték magukat elveszett báránynak, hiszen még Éva, akinek nem is állt szándékában teljesen beilleszkedni, is megtalálta a közös hangot a környezetében élőkkel. Emellett mindannyian azt vallják, hogy a magyar mivoltunk kinn is megőrizhető, törekszenek, törekednek is rá. Minden bizonnyal akad ellenpélda is, mi most nem futottunk bele ilyenbe.