Egy kis naplójegyzet következik, így írtam le a szombati eseményeket:

Éppen lesz a szülinapom, gondoltam meglepem magam, és ez most igazi meglepetés lesz!, hiszen nem tudom előre, hogy miért fizetek. A gyerekeknek is felajánlottam a lehetőséget. A Dóra lányom azt mondta, hogy a Hal nem akar repülni, majd ha valami vizes dolgot ajánlok, akkor esetleg bemozdul a témára. Bence rövid gondolkodás után bevállalta.

Persze hogy izgultam, de nem tudom, hogy a kíváncsiság volt bennem nagyobb, vagy a félelem :-) Tudtam, hogy a pilóta fog irányítani mindent, nekem itt most nem lesz választásom, és ha akarom, ha nem, ki fogunk ugrani. Csak egy csomag leszek a pasi hasán, nincs más dolgom, csak begyűjteni az élményt. Azt is tudtam, hogy az első pár másodperc szar lesz, mert egy tök ismeretlen helyzetbe kerülök, és először nem fogom tudni lereagálni. Szóval agyilag felkészültem, hiszen úgyis minden itt dől el :-)

Először is beöltöztem a kezeslábasba, aztán a srác rám adta a hevedert. Egyébként tök helyes a pasi, mindössze hét évvel fiatalabb nálam. Aztán szárazon lepróbáltuk, hogy mikor milyen helyzetben kell lennem, ha megütögeti a vállamat, akkor tárjam ki a karjaimat, meg ilyenek. Ekkor még nem izgultam. A gépen sem. Amikor kinyílt az ajtó, és indulni kellett, akkor már éreztem, hogy elindult valami a testemben, de akkor már erre nem volt idő, hogy foglalkozzam vele.

Ott állni a nyitott ajtóban, és kinézel, és olyan messze van a föld, hogy nem is látszik, és gyakorlatilag a nagy semmi felé indulsz el, na az kemény! Egyedül a gravitációban bízhatsz :-) No, meg persze a pilótában, hogy tudja mit csinál :-) A srác azonban nagyon profi, ez minden mozdulatán érződött, meg ahogy viselkedett velem, az azt sugallta, hogy nem lesz semmi gond, és én ezt el is hittem neki. 3 másodperc. Ennyi időre szűnt meg minden. Nem tudtam hol vagyok, mi történik, nem láttam, és nem éreztem semmit. Ez a videón is jól látszik.

Aztán lassan a tudatomhoz tértem, és felvettem azt a pózt, amiben megállapodtunk. Ekkor kezdtem el érezni, hogy milyen végtelen és szabad érzés repülni a nagy semmiben! Mit repülni? Száguldani, hiszen az elején 220-szal estünk lefelé! Félelmetes, őrjítő, ugyanakkor csodás!! Megszűnik az emberben minden, ami világi, erre az időre csak a létével, annak primitív egyszerűségével azonosul, és szabadnak, tisztának érzi magát. Mentesnek minden nyűgtől, bajtól, mert ezekben a pillanatokban csak a zuhanás létezik és én...

Egy percig tartott ez a mámor, aztán nyitni kellett az ernyőt. Függőlegesbe kerültünk, a pilóta lazított a hevedereken, hogy kényelmesebb legyen. Már csak 50-nel potyogtunk, és nyugodtan lehetett nézelődni, meg társalogni is. A kezembe adta az irányító zsinórokat, hogy kipróbálhassam, hogyan lehet keringőzni a felhők közt. Nagyon tuti érzés volt, ilyet párszor még előadtunk leszállás előtt. Keringő a nagy semmiben. Súlytalanul, könnyedén. Szabadon...

„Seggencsúszással” érkeztünk a földre, pontosan a nekünk kijelölt helyre. Még mindig szétveti a testemet az adrenalin, nem is tudom mi történik velem, meg sem köszöntem a srácnak, hogy lehozott, mert csak vigyorogtam, mint egy kábszeres. Megállítottak, mikrofont nyomtak az arcomba, de se a kérdésekre, sem a válaszokra nem emlékszem. Aztán később, amikor kezdtem magamhoz térni, meg át kellett adnom a Bencének a ruhát, akkortól kezdek megint emlékezni a dolgokra. Az operatőr közölte, hogy szedjem össze a gondolataimat, és ne annyit mondjak összesen a "milyen volt?" kérdésre, hogy: nagyon jó. Interjút adtam a donná-nak, aztán már kellett a Bencét öltöztetni, mert ő következett. Már nem féltettem. Tudtam, hogy jó kezekben van!

Szeretném megköszönni minden szervezőnek a szombati napot!

Takács Mara

Nézd meg a videót!

$$v138227$$

Kapcsolódó anyagok:

$$4263$$