Egy olyan családban nőttem föl, ahol apu nagykéssel kergette végig anyut az utcán, éjszakánként. Alkoholista volt. Én mégis apuhoz ragaszkodtam jobban, mert anyu el volt foglalva a Leukémiás (vérrákos), nővéremmel. Haragszik is rám e miatt, a mai napig is. Öcsém, egyetlen fiú lévén, ugyancsak több figyelmet kapott. Na jó, én is kaptam. Mert ha bejött a nyári munka, akkor én kellettem, mert ügyes voltam.... Úgymond... Anyu, míg az Asztmája miatt a Kórházat járta, én 14 évesen kimeszeltem a lakást. Nem voltam egy jó tanuló, de jó volt a kézügyességem. Gyerekkorról ennyit.

Mire fel nőttem, kettőt biztosan tudtam. Dolgozni kell keményen, ha meg akar valaki élni. A másik, hogy a férfiak csak kihasználják a nőket. Minden férfi szemét, és aljas. Menekülve ebből a családból elájultam attól, hogy valaki figyelt rám. Tetszem neki. Pedig jóval idősebb volt nálam. Na jó, 6 évvel. Első házasságán már túl volt. Nekem ő volt az első kapcsolatom, így azzal voltam, hogy „ilyen a Szerelem”. 19 évesen hozzá mentem. Az első terhességemet, meg kellett szakítani. El volt halva. Akkor azt hittem bele halok. Ez volt az első nagyobb fájdalom, amit azt hittem, nem élek túl. Itt persze a lelki fájdalomról beszélek. Egy év múlva megszületett a csoda. A most 17 éves lányom. Egyedül ő az, amit ebből a házasságból jó dolgot kaptam. Ha ő nem lenne, én sehol sem lennék. Mindent, amit eddig elértem, neki köszönhetem. Mert mindent, amit az életben csináltam, azért tettem, hogy neki jobb legyen, mint nekem volt. Nos, a házasságom alatt rá jöttem, igaza volt anyunak. A férfiak kihasználják a nőket, megalázzák, sárba tiporják a nőiességüket. A gyes után, mikor elkezdtem dolgozni, akkor ébredtem öntudatomra. Akkorra viszont, már olyan mélyen elástam magam, hogy nem kaptam már szinte levegőt sem, az önmarcangolástól. Mindenért magamat okoltam. Saját erőből nem tudtam kimászni a nyomorúságos életemből. Na és nem is volt segítségem. Ekkor segített először az Internet. Egy ismerősöm weboldalán feladtam egy segítség kérő cikket. Ezt a címet elküldtem néhány helyre. Erre a levélre rátalált, az akkor még az Aktív műsorban dolgozó egyik riporter. Megkérdezte, vállalom-e a nyilvánosságot. Igent mondtam. Egy szónak is száz a vége. Egy magánklinika vállalta, hogy segít nekem. Bőrproblémáim voltak. Mint kiderült később, tejcukor érzékeny voltam mindig is. A bőrömön jött ki a méreg anyag. (Na és persze a stressz, és a feszültség.) (Itt meg jegyezném, hogy a lányom is az volt születése óta, csak ezt az orvosoknak 8 éves korára sikerült kideríteniük. Mert akkor még nem tudtam, hogy én is az vagyok.) Ekkor voltam 32 éves. Az orvosok pajzsmirigy alulműködéssel kezeltek. Magas vérnyomás, Reuma, és Allergia is volt a palettán. Ezeket mind, fél év alatt úgy eltüntette a természet gyógyászattal foglalkozó kis csapat, hogy mái napig sem kell a gyógyszereket szednem. Mikor elpanaszoltam, szégyenlősen, hogy milyen idétlen vagyok a szexben is, és milyen nemi gondjaim voltak már, az orvos csak nagyot nyelt és annyit mondott.... „Te tudod, hogy téged naponta megerőszakolnak?” Hazafelé a vonaton. 5 óra hossza. Volt időm gondolkodni. Rájöttem, hogy nem ilyennek kell lenni egy házasságnak. Még egy évig próbáltam menteni, ami már régen meghalt. Elváltam. Újra kaptam, levegőt. Újra tudtam a lányomra mosolyogni. Nem erőltetett mosollyal. (Egy igazi dili nő lettem. Állandóan csak bohóckodtam.) Elegem volt a férfiakból. Jó néhány évig azt hittem frigid vagyok. Nem kívántam a szexet, de még nem is gondoltam rá. A házunkat, merevül majdcsak én fizettem, ki. A válás után viszont semmi nem maradt belőle nekem. A volt férjem úgy csavarta a dolgokat. Hitelből vettem egy olcsó házat. Mint hamar kiderült, nem véletlen volt olcsó. Belvizes volt és nagyon penészedett. Tervezgettem, le kellene cserélni. Már a gyerek miatt is. Mivel az amúgy kinőhető tejcukor érzékenység nála állandósult, nem szerettem volna, ha más baja is lett volna a penésztől.

Az akkori második szomszédunkkal többször volt vitám. Féltettek tőle az utca béliek. Mert úgy hírlett, alvilági barátai vannak a csajnak. Mint kiderült, bújtatott is egy országosan körözött bűnözőt. Sőt droggal is szóba hozzák a nevét, elég gyakran. Nem nagyon foglalkoztam a hírével. Csak az zavart, hogy többször a házból sem tudtunk kijönni a harci kutyáitól. Így nem nyugodtan hagytam magára a gyereket míg dolgoztam. Az egyik vitánk után majdnem elütötte motorral a gyereket a ribanc. Mint kiderült, a rendőrök is tehetetlenek voltak. Volt, aki fel is jelentette, de nem sok eredménye volt. Visszavonulót fújtam, és miután más okom is volt, elköltöztünk. Ezúttal okosabban választottam házat. Paraszt ház. Vastag falakkal. Nem nagy, nem túl kicsi. Nekünk, pont megfelelt. Azt még hozzá kell tenni, közben volt egy erőltetett kapcsolatom. Ami ugyancsak igen szerencsétlenül alakult. Itt döntöttem el, jobb nekem egyedül. Csak mi ketten a lányommal. Tudtam, nem lesz könnyű, hisz jobb ház, többe került. Hmmm..... Félév múlva jött a hideg zuhany. A deviza hitelemet az egekbe emelték. A házasságomból maradt még kölcsönöm, az is meg volt még. Sőt, hogy legyen miért meg kövezni, egy másik deviza hitelben is benne vagyok. Lehet, mondani bármit. Lehet véleménye mindenkinek. Viszont az én tudásom, és lehetőségem csak ennyire futotta. Anyu a válásom előtt is, meg mondta, nem mehetek hozzájuk lakni a gyerekkel, még addig sem, míg össze szedem magam. Tehát nem volt sok választás. Előbb albérlet, majd ház, majd egy egészségesebb ház. Egy biztonságosabb környéken. Csak ketten. Közben a lányom teljesen megutálta az apját. Az apja pedig nem sok gyerektartással sőt, volt, hogy semmivel sem támogatta őt. A megnövekedett költségek miatt ki kellett találnom, mit is csináljak. Jó a kézügyességem. Így ajándéktárgyakat készítek. Vagyis inkább csak egy félét. Fába égettet képeket, készítek. Mindenkinek nagyon tetszik, de másra költenek az emberek manapság. Én is. A Interneten van két weboldalam. Hirdettem magam, orrba-szájba. Keresem a lehetőségeket. (Ez már a tavalyi év.) Közben ez persze nem volt elég jövedelem. A munkahelyemen csak minimállbért keresek, vagy még azt sem. Kiskönyvvel másod állást vállaltam. Jött a Karácsony, és hálaistennek több lett a képmegrendelés is. 2009 decemberem így nézett ki. Délelőtt a munkahelyemen dolgoztam. Délután a másik munkahelyen. A megrendelt képeket pedig éjszaka, vagy hétvégén csináltam. Kimerültem rendesen, mire eljöttek az ünnepek. De ez sem volt elég, hogy talpra álljak. Annyi már az elmaradásom a hitelek kapcsán, és a ki nem fizetett közüzemi számlák miatt, hogy nem tudtam annyit összeszedni, amennyi kellett volna. Nem tudom már követni a tartozásokat. 2-3 hónap múlva, ki kapcsolják a vizet és az áramot. Vagy még hamarabb. Internetem csak azért van, mert ha mást nem is, de ezt fizeti a munka helyem, béren kívüli juttatásként. Na de áram nélkül...? Nagyon hamar ki kell találnom valamit, mert nagy bajban leszek rövidesen. Az a legnagyobb gondom az egészben, hogy nincs kivel beszéljek erről. Mindenkinek van elég baja. A környezetem megszokta, inkább én vagyok, aki fölvidítja a másikat. Általában meghallgatom mások gondjait. Ha az enyémről van szó, azt már nem szeretik annyira, meg nem is foglalkoznak vele. Hát, máskor is megoldottam, most is meg fogom. Csak az ötletek is hamarabb jönnek, ha beszél róla az ember. …meg hát elfogytak a lehetőségek is. Ha van, úgy kell nagyítóval keresni. Az erőm is már fogytán.

Tavaly nyáron közben megismerkedtem valakivel, egy hasonló közösségi oldalon. Bármennyire is hadakoztam ellene, nem szabadultam a hatása alól. Nem a társkeresés volt a cél, csak egymásba botlottunk. Őmellette nőnek érzem magam, pedig még nem is találkoztunk. Nagyokat beszélgetünk, ha tehetjük. Mind a ketten dolgozunk, amennyit csak tudunk, a gyerekekért. Ő is elvált. Egyetlen nagy gond van, hogy nagyon messze lakunk egymástól. Én az ország egyik, ő a másik végében. Ez a mai világban igenis nagy gond. Az eszem azt súgja reménytelen. Az érzékeim, viszont azt súgják: találkoznunk kell! Ha nem előbb, akkor utóbb. Nagyra tartom, és mindenképpen találkoznom kell vele, szemtől szembe. Vele szemben nem sok aggályom van. Magammal szemben annál több. Nem vagyok egy úgymond „jó nő”. Viszont bárki bármit mond, nem vagyok rossz ember. Életemben először, 38 évesen, Szerelmes vagyok. Tisztában vagyok vele, ami történt eddig velem, az én felelősségem is. Én is hibáztam a házasságomban, és még nagyon sok mindenben is. Ezeket nekem kell meg oldani, rendbe hozni. Persze az is biztos, hogy jó dolgok is történtek velem közben. Csak a sok rossz között elveszik az a kevés jó. Mikor mindig azt hallom, milyen szerencsétlen vagyok, vagy hogy ez a sorsunk, ebbe születtünk, -az anyámtól- …akkor nehéz fel állni, és tovább menni, és csinálni, amit kell. Bízni abban, hogy valamikor jobb lesz. A gyerekem be tudja fejezni az iskolát. Nem kerülünk az utcára. Sokszor, úgy érzem, szétszaggatja a lelkemet a tehetetlenség. Attól félek, az eszemet vesztem egy nagyobb kiborulásnál. (Amik sajnos egyre gyakrabban törnek rám.) Persze írhatnék még nagyon sok mindent, akár regényt is. De az már unalmas lenne. Abban is biztos vagyok, nem egyedül csak én vagyok, ilyen helyzetben. Erről ennyit. Ez vagyok ÉN. Mint már említettem: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Avagy: megérdemlem a boldogságot?

2. rész

Tudom, hogy „Megérdemlem a boldogságot”!

Miért írogatok cikkeket? Nos ez az előző cikkből kiderült. Mert egyedül vagyok. /Vissza a Donnára nem megyek, de szerettem volna ha még egyszer írhatok ide./ Az eredeti szöveg ez volt. Úgy gondolom, viszont, hogy egy ilyen jó közösségi oldalról  nem érdemes távol maradni, néhány olyan ember miatt, akik nekem valamiért nem  szimpatikusak. Így aztán visszaregisztráltam az oldalra. Az első cikk arról szólt milyen szerencsétlen vagyok. Milyen az életem azon része, amit utálok. Leírtam milyen hibákat csináltam. Írtam a cikkhez, én magam is hozzászólást. Csak, hogy tudjam, nem vagyok egyedül. Még ha tudtam, hogy kapok nem nekem tetsző vissza szólásokat is. Egy sötét éjszakámon, írtam egy olyan hozzá szólást, amin én is meg lepődtem. Vállalom amit teszek. Így ott maradt. Mert azon az éjszakán nem sok volt, hogy hülyeséget csináljak. Igazi segély kérő hozzá szólás volt az. Egyetlen ember volt akkor velem. A világ túlsó végén, Amerikában él a volt munka társam. Ő vette észre, hogy miért vagyok még gépnél éjszaka. A Skype-om együtt indul a géppel és látta. Sokára de lenyugodtam. Beszélgettünk sok mindenről. Többek között, arról, hogy arra figyeljek, mit akarok, ne arra mit nem.

Igen, mint mindig igaza volt.

Néhány éve, abban az apró magánklinikában megtanítottak, hogyan tudok egyedül  talpon maradni. Azt a hibát követtem el, hogy elvesztettem a kontrollt magam fölött. Elkezdtem arra figyelni, mi az amitől félek. Hát ettől, ami most van körülöttem. Mindenkinek azt hangoztattam, milyen hülye, szerencsétlen, buta, ronda vagyok. Ez nem igaz…!!!

 

 

Hogyan várhattam volna el tőle, hogy higgyen bennem? Mikor én magamban sem hittem. Csak azt kaptam vissza! Azt sem hittem, hogy én valaha egy ilyen férfit megismerhetek, nem hogy még beszélgetni is fogok vele. Az meg, hogy még bele is szeretek, nevetségesnek tűnt. Hát… bekövetkezett! Innen kezdtem kételkedni magamban. Nem tudtam, miért van velem. Nem hittem, hogy valaki szerethet, a lányomon kívül. Azt már csak a végén tudtam elképzelni, talán találkozni is fogunk. Késő volt. Nem hittem benne. Hát persze, nem is találkoztunk. Ő jó ember! Biztos vagyok benne, meg találja a boldogságát.

Már tudom, én is jó ember vagyok! Vannak, hibáim. Na de kinek nincsenek? Az embereket mindig olyannak fogadom el, amilyenek. Hát, engem is fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok. Nem tudok, és nem is akarok más lenni. Csak szeretni tudok, de gyűlölni nem. Haragudni is csak egy ideig. Szeretem elkerülni a konfliktusokat. A nyugalmat szeretem. Ha valahol, vagy valaki belém akarja beszélni milyen rossz ember is vagyok, azt a helyzetet elkerülöm. Ezért léptem ki a Donnáról is. Ezért tartom a kapcsolatot a családommal csak minimálisan. Csak azt tudom szeretni, aki megengedi! Ez nem azt jelenti, hogy nem hallgatom meg, ha valaki figyelmeztet egy hibámra. Nem esik jól, de ha kíváncsi rá miért vagyok olyan és meggyőz, hogy máshogy is lehet…. Nos, csak beszélgetni kell. Első cikkem után sokan felrótták, hogy miért nem fogadom el a segítségeket? Mert nem kértem. Viszont mint mondtam, kaptam. Egy példa: Szerintem nem segítség, ha egy Afrikai éhezőnek azt bizonygatod, segíteni fogsz. Mire ráérsz, már lehet éhen hal. De lehet, egyből segítesz. Veszel neki egy gyönyörű üstöt, mert az milyen szép, és tetszik neked is. Nos nem biztos, hogy azért éhezik, mert nincs miben megfőznie, hanem mert nincs mit főznie. Abban a pillanatban mikor éhezik, egy marék étel, vagy egy darab gyümölcs sokkal többet ér mindennél. Megmented egy ember életét! Sőt, ha valaki ezt az úgy mond „segítséget” nem akarja elfogadni, annak is oka van. Mikor a legnagyobb szükségem lett volna, csak arra, hogy beszélgessek, egy ember volt mellettem. Hát ezért vannak a jó barátok! Ha nem tudok beszélgetni, kiírom magamból! Az internet a magányosok játszótere. Hát nekem másodjára segített úgy, hogy most kérni sem mertem, de kaptam. Szerelmet, ötletet, önismeretet. Büszke vagyok magamra, ha tetszik egyeseknek, ha nem. Kit érdekel! Engem már nem. Sok mindent meg tapasztalhattam. Igaz történet, vagy sem? Én tudom! Igen! ..és végig is fogom tudni csinálni, mert erős és talpraesett vagyok. És mert nálam csak a szeretet számít valamit. És juszt is boldog vagyok! Hiszen mennyi jó dolog történt velem.

Köszönöm, ha végig olvastad, szép napot! Kozák Imréné Fegyver Anna