Adam lassan oda baktatott és beállt a helyére, izgatottan várta a labdát, ami éppen felé igyekezett és már nem látott mást, csak nagy fehérséget, hallotta a hangokat mely a távolból, szólítják, érezte hogy arcán valami meleg csöpög lefelé, ott feküdt a füves földön, de nem bírta kinyitni a szemét. Végül megtette, egy édes hang szólongatta, Lara volt az… Hirtelen hasított belé az a felismerés hogy arca csupa vér, eltalálták az orrát a labdával, bár nem tört el, de rendesen helyre igazították. A fiúk még most is ott álltak fölötte, nézték szenvedését, de nem tettek érte semmit, csak nevetgéltek ostobán, károgtak akár a vérszomjas héják a feje felett, őket jól eső érzés járta át hogy végre valakinek fájdalmat okozhattak. Még most is a beszólásaikat hallotta. -Nézd a kis nyápicot! Üvöltötték ismét. Majd azt: Hogy ebből sosem lesz kapus! -Milyen ostoba még a labdát sem képes elkapni! -Szánalmas! -Figyeljétek! Egy csaj ápolja a mi kis hősünket! Lara nem törődött velük, fölsegítette a fiút, és a lépcsőhöz vitte, aki még mindig törölgette orráról a vért. –Mondtam, hogy ne menj oda! Dorgálta meg a fiút. Ez az egész nem ér annyit! Lara csillogó szemmel nézte a fiút. -Sajnálom. Azt hiszem most haza megyek. -Haza tudsz egyedül menni? -Azt hiszem igen. -Hagy kísérjelek el! -Nem kell, jól vagyok! Köszönöm!
Majd feltápászkodott és elindult egyedül hazafelé. Az, ami akkor történt ott vele azon az úton már tényleg nem számított. Adam ment elől a réten, lassan bandukolva előre. Egyszer csak hangokat hallott, nem értette, vajon mi történhetett, hátranézett, de nem látott senkit. Majd még erőteljesebben hozta a hangokat a téli szél. Hátra fordult újból és meglátta a focista,,haverjait˝ először nem tudta hogyan is kerülhettek a háta mögé, pedig mikor eljött még ott játszottak az iskolaudvaron. Először azt hitte mázlija lesz és nem veszik észre, de egyszer csak hallotta amint a saját nevét kiáltják utána. Nem akart megfordulni és hallotta az: Úgyis elkapunk! Fenyegető kiáltásokat, de nem törődött velük, egyre gyorsabban szedte a lábait, tudta, ha hazaér már biztonságba lesz. De a két első srác meglódult és utána kapott. Mire a többiek odaértek már lökdösték, Adam nem akarta hogy érezzék hogy fél, de abban a percben tényleg irtózatosan tartott tőlük. Egy hosszú móka következett, lökdösték, ordítottak vele, trágár szavakkal illeték, majd mikor azt hitte most már mindennek vége, elengedték. Ahogy gyorsan el akart szelelni, látták a focisták hogy mennyire menekülni akart, ezért megleckéztették, az egyik hirtelen kirakta a lábát és Adam elesett benne, akkorát röpült, mint gyakorló madár a fészekből.
Köves útra esett, fájdalomtól alig bírt megmoccanni, tenyerét beborította a vér. Végig horzsolta azt, ahogy védtelenül elesett a köves, buckás úton. Mire már föleszmélt, senki nem volt körülötte. Nagy nehezen fölállt, fölszedte leesett kalapját és azt a feje tetejére, illesztette. Most minden apró mozdulat fájt neki, fájt a bordája a hatalmas repüléstől, fájt a térde az eséstől, fájt a keze a horzsolástól, nagyon szerencsétlenül érezte magát, de a legjobban az, fájt neki hogy ennyire megalázták. Soha nem bántotta ezeket, az embereket és most nem tudja, mégis mivel érdemelhette ki ezt az egészet. Leporolta nadrágját és útnak eredt hogy minél hamarabb otthon legyen. A házikónál az anyukája nyitott neki ajtót és amint észrevette, ahogyan a gyermeke kinéz, azt hitte, menten elájul. A ruhája tiszta sár és mocsok, a csizmája olyan volt, mint aki éppen dagonyázott volna, az orra hegye véres, a pólóján vörös plecsnik, amelyet a saját vére szennyezett be. -Mi történt veled? - kerekedtek ki az asszony szemei, egyenesen az ő kis fiára koncentrálva. A fiú nem válaszolt, így hát ő idegességében megragadta a vállánál fogva és csak rázta, rázta. Mire a gyermek kitépte magát anyja kezének szorításából és fölrohant az emeletre, egyenesen a szobájába, az ajtó nagy lármával csapódott utána. -Ne haragudj! Nyitott be Olívia az ajtón és leült vele és az ággyal szembe egy székre. Adam még most is mozdulatlanul ült az ágyon, nem szólt egy szót sem, csak az édesanyját bámulta kerek szemeivel. -Tudod, kicsim, nagyon szeretlek, és sajnálom, az előbb elragadtattam magamat! Azért csináltam ezt az egészet, mert féltelek ,és te nem válaszoltál nekem, az Isten szerelmére mondj már valamit, mi történt veled! -Az iskolában fociztunk, és nekem rúgták a labdát. - -Csak ennyi? -Hát ettől véres az orrom, ha erre gondolsz. -Nem csak erre, a kezeddel mi történt? -Hazafelé a srácok belém kötöttek, azt mondták béna, vagyok a fociban mert a hálóba eresztettem véletlenül egy labdát, nem direkt volt hanem véletlenül, nem tudom miért kell mindig így felkapni a vizet! Kiabálta Adam. -És? -Én eljöttem az iskolából, de nem vettem észre hogy a srácok követnek, elkaptak, aztán lökdöstek, majd végül kigáncsoltak így estem el, ez történt a kezemmel. -Rendben van. Majd a többi fiúval később számolók, most pedig hozok gézt és bekötözöm a kezedet. Adam tiltakozni akart, hogy ne lássák rajta milyen anyámasszony katonája, de Olívia szóhoz sem engedte, amint Adam szólni akart, ő azzal ki is ment a szobából a dolgára. Egy hatalmas lavór tele vízzel jött vissza, melyben egy rongy is volt. Belemártotta a rongyot a langyos vízbe, kicsavarta és a kisfiú véres orrocskáját kezdte el tisztogatni, majd a portól és vértől maszatos testet elkezdte lemosni. -Miért ilyen rondák az emberek mami? Adam megilletődve nézett rá a nagy kerek, könnyes szemeivel. -Nem tudom kis fiam, valaki ilyen, valaki olyan, így kell elfogadnunk őket. -De miért bántanak engem folyton? Miért utálnak? -Nem kell velük foglalkoznod, tényleg miért akartál annyira focizni? Megmondtam, hogy ne játssz azokkal a gyerekekkel! -De mami, akkor kivel játsszak? -Biztos akadnak köztük rendes osztálytársaid is, ne csatlakozz ezekhez, a fiúkhoz, ezek téged lenéznek! Az anyukája gondosan bekötötte a kezét, majd úgy döntött jobb, ha most egyedül hagyja, egy kicsit pihenni, hagy pihenje ki szegény, ezeket a lelki meg rázkódtatásokat.
Becsukta maga mögött az ajtót, de még látta hogy a kis fia az ágyon fekszik, feje a párnán, nem, nem alszik, csak olyan, mint aki gondolkodik. Adam nem gondolkodott, nem is volt miről, inkább csak szörnyen érezte magát, megalázottnak és elesettnek, csak bámult a semmibe. S ahogy a semmit bámulta egyszer csak megjelent egy könnycsepp az arcán, sírt. Sírt, mert még soha nem bántak így vele, sírt, mert megverték, ahelyett hogy védekezett volna, ő gyáva volt! Sírt, mert hiányzott neki az apukája, akire nem is emlékszik, de jelenléte az életében biztonságot tudna neki nyújtani. Hányszor átgondolta már vajon milyen lehet, magas, barna, szikár férfi, aki nem fél semmitől, nem úgy, mint ő, aki mindenkitől megijed, ha ezt az apukája látná, biztosan szégyenkezne. Sírt tovább és nem bírta abba hagyni, a könnyek, folytak és perdültek, folytak és perdültek a könnyektől áztatott kipiroslott arcán.
Egyszeriben volt dühös és kétségbeesett. A kétségbeesésének most már hangot is adott, nem bírta magába zárni a fájdalmat és üvölteni kezdett. -Miért bántanak folyton?! Miért aláznak?! Miért nem szeretnek?! Hiszen én semmi rosszat nem tettem senkinek! Újból bedőlt az ágyba párnába szorította fejét, már az sem érdekelte ha megfullad, hiszen őt senki sem szereti, érte senki sem hullajtana egy könnycseppet sem, mert ő csak Adam Kissinger, akinek nincsen vagyona, akinek nincsen új ruhája, akinek nincsen apukája, csak egy örökön nyájas anyukája és egy nagy vörös Labrador kutyája, Kófic. Vajon kinek hiányozna? Még jobban zokogott, a párnát még jobban a fejére húzta, már szinte nem is hallatszott a lélegzet vétele, ha az anyukája ott lett volna most mellette attól félt, volna, hogy megfullad, de nem volt most senki sem hogy féltse. Mindössze egy vad kacajt hallott a távolban, hogy a szobából jöhetett-e ahhoz semmi kétség nem merült, most visszafojtotta lélegzetét és halkan figyelt, megijedt, nem, mert a párnája alól kinézni sem, annyira megijedt hogy még a zokogást is abba hagyta.
Nem tudta eldönteni most mit csináljon, félt, de hajtotta a kíváncsiság, hogy körbenézzen a szobában. A Hang valahol az éjjeli szekrény mellől jött, közvetlen a közeléből. Sokáig tartott, amíg végül meggyőzte magát, ennek utána kell járni, még percekig a párna alatt maradt a feje hogy erőt gyűjtsön magában, csoda hogy kapott addig levegőt. Majd gyorsan ledobta a fejéről a párnát. -ÁÁÁÁÁÁ! Ordította el magát. -ÁÁÁÁÁÁ! Ordította el magát a szobába lopakodó is. Adam a ledöbbenéstől szólni sem tudott, csak nézték, nézték egymást. Majd megszólalt. -Te mindent hallottál? Erre a lény csak bólintani tudott. Nagy kék szemeit Adamre meresztette, kis barna szakálla a száját körvonalazta, aranyos szinte gyermeteg arca ránctalan. Nem lehetett megmondani róla hogy hány éves, de azt szinte biztosra vette Adam hogy nagyon öreg. Öregségéről az itt-ott lévő igen kevés hajszál gondoskodott. -Te manó vagy! Mérte végig a tekintetét az aprócska lábakon és kezeken. Olyan pici volt ez a kisember, hogy még Adam tenyerében is elfért volna. Az aprócska termet ellenére nagyon csinosan fel volt öltözve, egy pólót viselt zöld kockás kertésznadrággal és egy fekete csokornyakkendőt.
-Bizony ám! Vakarta meg a fejét a manó. -Én azt hittem manók nem léteznek, csak a felnőttek találják ki egy bugyuta mesében. -ÁÁ, fiatalúr, manók bizony vannak, én vagyok rá az élő példa. -Akkor miért nem tudnak a létezésetekről a felnőttek? -Tudnak, legalábbis tudtak. Csak már elfelejtettek minket, pedig nem is olyan rég még mi boldogítottuk föl őket a kiságyuknál. -Komolyan? -Bizony. De mi csak a gyerekeknek jelenünk meg, és pár év múlva mikor felnőnek már nem is emlékszenek egyébként ránk, azt hiszik, csak álmodták az egészet. -De miért? -Csak a gyerekek képesek érezni a jelenlétünket. Majd ha felnősz megérted. -Mit értek meg? -Azt hogy most még képes vagy kommunikálni velem, de felnőtt korra ezt majd teljesen elfelejted. -Szóval beszűkül a tudatom? -Úgy is mondhatjuk, meg máshogy is. -Hogy? -Úgy hogy újat kapsz helyette és ezeket, a dolgokat elfelejted. -Miért nem kommunikáltok felnőttekkel? -Ezt majd egy kicsit később, ha lehet. -Akkor miért vagy itt? -Ugye te vagy Adam Kissinger? -Igen, de honnan tudod a nevem? -A tanács úgy határozott, hogy te leszel a mi megfelelő emberünk. -Mihez? -A feladatok létre hajtásához. -A mihez?! Itt valami félreértés lesz és különben is ki vagy te? -Én Pukli vagyok, és amint látod kobold. -Én azt hallottam, hogy a koboldok pénzéhesek és kapzsik! -Na tessék, ide jövök és te, már rögtön avval kezded, hogy kapzsi vagyok! Vált vörössé mérgében a kobold feje. -Ne haragudj, nem akartalak megbántani! -Semmi baj, úgyis tudom, hogy az emberek mit gondolnak a manókról, mivel hogy én manó vagyok és nem kobold. Ez egy átkozott mese, amit csak a felnőttek kitalálnak rólunk, mi nem vagyunk kapzsik sőt! -De miért hívnak Puklinak? -Látod ezt a nagy púpot a hátamon, hát ezért, én így születtem, de inkább szülessek így, testileg eldeformálódva, mint a lelkemen legyen ekkora púp, szerencsétlenségemre! -Nézd esik a hó! Lépett oda az ablakhoz Adam és csodálattal nézve kint milyen hatalmas pelyhekben esik a hó, egyszerűen föl sem akarta fogni, eddig jó idő volt még és fociztak, de most valahogy esik a hó, pedig legalább tizenöt éve nem esett egyetlen hópehely sem a hazájára. Ahogy azt anyukája elmesélte, nem is tudta, milyen lehet az ha esik a hó, ha az anyukája nem meséli el.
- Igen, igen, látom a főnök már kiadta rá az utasítást. -A főnök.
-Igen, tudod a Mikulás a mi főnökünk, úgyhogy mi nem közönséges koboldok vagyunk, hanem manók, jobban szeretem a manó megszólítást. -Te találkoztál a Mikulással? Ámult el Adam. -Igen és mindennap találkozom is vele. -Mesélj milyen! Igaz hogy rénszarvasok húzzák a szánját és az is igaz hogy ti gyártjátok a játékokat? -Igen. Mindkettő igaz. A Mikulás szánját rénszarvasok húzzák, és mi gyártjuk le a karácsonyi ajándékokat.
-És akkor most azt is tudod,hogy mit fogok kapni karácsonyra? -Hát, erről most nem mesélhetek, különben kiraknak a játékgyárból, alá kellett írnom egy szerződést. Suttogta most már a kobold. És ha azt megszegem,mehetek Isten hírével, bizony! Lépkedett az ablakpárkányon. És veled mi van? Hallottam mi történt veled. -Igen, ki lettem az iskolából közösítve, nem akar velem senki sem játszani. -Te ezt így gondolod, de lehet,hogy csak nem a megfelelő személyeket találtad meg.
-Igen, lehet, mert az anyukám is ezt mondja. -Na látod,lehet hogy igaza van. Na és mi történt? -Fociztunk, azt mondták béna vagyok, beengedtem a hálóba a labdát, de becsszó véletlenül, elgáncsoltak és nekem dobták a labdát. -Hát ez szomorú, ez nagyon szomorú! -Nem tudom miért ilyen gonosz velem mindenki! Olyan gonosz! -Gonosz az egész világ kicsi Adam. Történetesen én is ezért jöttem. Szeretném,ha csatlakoznál hozzám és megmentenénk a világot, valahogy úgy érzem nincs szeretet a szívekben és mindjárt itt a karácsony, meg kell mentenünk a szeretetet. -És én ebben tudok segíteni? -Persze hogy tudsz, sőt téged szemelt ki a bizottság,arra hogy segíts, szerintünk te vagy a legmegfelelőbb személy. -De miért gondoljátok ezt? -Azért mert a te szívedet még nem lepte el a gonoszság, tele vagy szeretettel és megértéssel, nálad jobb embert nem is kereshettünk volna. -De miért pont én? Hiszen én még gyerek vagyok! -Azért mert még maga vagy a megtestesült ártatlanság. Ha felnőtt leszel majd megérted! -Jó. És mi lesz a dolgom? -Megmenteni a szeretetet a szívek mélyén. Felolvasztani a megfagyott kőszíveket, ebben fogsz nekem segíteni. -És lesz jutalmam is, mint a mesékben a tékozló fiúknak? -Persze hogy lesz. -De mi? -Azt még nem mondhatom meg. Majd megtudod, ha eljön az ideje. -Jó, de hogyan kezdjük? -Várj mutatok valamit. Fölállt a manó az íróasztal tetejére és előtte ült a fiú és kíváncsian nézte. Pukli két hüvelykujját tartotta felé, majd hirtelen a fiú halántékához nyomta…
Adam először nem látott mást csak egy fekete alagutat, úgy érezte,hogy elnyeli az alagút hosszú mélysége, tulajdonképpen egy végtelennek tűnő feneketlen csúszdának látszott, majd hirtelen ez a félelmetes látvány megszűnt és még félelmetesebb dolgok kezdtek el kavarogni a fejében.
Látta a szomszédait akik durván veszekszenek. Látta a hajléktalanokat akik a télben sínylődnek, látta egy kiscica gonosz gazdáját, aki sokszor rúgott bele szívtelenül a cicába, látta a földet pusztító erőt a környezetszennyezést, látta a város gyűlölettől veszekedő családjait és még valamit látott az iskolatársát Andrewt, akit az apja cibál lefelé egy elnyűtt falépcsőn és egy ostor volt a kezében…
Adam mikor magához tért a kábulatból és már nem volt halántékán a két hüvelykujj, kérdőn nézett Puklira. -Hát igen, az ember nem gondolná, hogy ennyi gyűlölet él a közvetlen közelében. -De mit történt Pukli? Már semmi sem olyan,mint régen, az emberek veszekszenek, gyűlölködnek és förtelmesen irigyek, mire jó ez? -Hát nem tudom. Ezért kell minél hamarabb cselekednünk. -Szörnyű, nyakunkon a karácsony, de olyan minden mintha mindenki megbolondult volna! -Igen és mint mondtam minél hamarabb el kell kezdenünk cselekedni. -Jó, de hol kezdjük? -Először is a szomszédjaidat kell kibékítened egymással, aztán sorban a többi, de ez az egész nem lesz hatásos, ha nem engedjük útjára a szeretetet. -Brightmanéket? Jézusom! Először azt kell helyre hoznom, na de hogy? Nem vagyok én varázsló! -Csak hallgass a szívedre! És ne feledd! Ha karácsonyig nem mentjük meg a szeretet, akkor el vagyunk veszve. -Miért akkor mi lesz? -Akkor nem lesz többé karácsony, szeretet, csak gyűlölködés fogja emészteni a Földet és azt nem biztos,hogy Szaturnusz barátunk sokáig kifogja bírni és nem e fog hamarabb elpusztulni. Valamint nem eshet majd soha többé a hó, most is azért esett, mert itt vagyok nálad és már csak te vagy az egyetlen és utolsó esélyünk,hogy ez ne következzen be. És már csak tizenhárom napunk van rá, ne felejtsd el! Ügyes legyél!
Ezzel a kobold befejezte beszédjét és eltűnt. Adam még mindig azon a széken ült, a megrázkódtatástól nem tudott semmit sem csinálni, milyen sokat nem látott még a világból! Nem gondolta volna hogy ezek az események mind-mind körülötte zajlottak. Azt sem tudta elhinni, hogy az apja így bánjon Andrewal, most már tudta hogy a fiú miért ilyen kemény mindenkivel, így akarja leplezni sérülékenységét. Most már mindent értett és ezt Puklinak köszönhette, aki végre felnyitotta a szemét és most rájött, igen csak van mit tennie tizenhárom nap alatt, egy egész várost kell, helyrehoznia˝. Adam még most is alig akarta elhinni hogy egy kobolddal találkozott, illetve manóval. Vörösödött el a feje, mert tudta, ha Pukli most hallja ezt akkor már bizonyára mérges. Megvacsorázott és úgy döntött lefekszik aludni. Mivel másnap nem lesz iskola, ezért most viszonylag nyugodtan aludt. Mert nem kellett végre Andrew közelében lennie, de tudta,ami késik az nem múlik muszáj neki egyszer szembenéznie a félelmével Andrewal! Folytatása következik…
