Adam még sokáig gondolkozott, de gondolatai még nem voltak tiszták. Nem tudta még mit rejteget számára Pukli, miért nem beszél neki soha a fekete füstről. Nem értette az egészet és most tényleg nem volt olyan állapotban,hogy megértse. A tegnapi varázslat bizony alaposan kikészítette az idegeit, lemerült volt és fáradt, nem értette, hogyan történhetett ez éppen vele. Most először nem értett az egészből semmit. Nem értette,vajon hogyan csöppenhetett bele ebbe az egészbe, ő eddig ugyanis azt hitte hogy manók, varázspálcák kifejezetten csak a mesében vannak, de ő tegnap találkozott egy manóval és varázspálcát is fogott a két kezében, sőt még varázsolt is. Mi ez, ha nem álom?

Álom bizony nem jött a szemére, egész este csak gondolkodott és gondolkodott, de hiába nem jutott eszébe más csak,az hogy meg kell menteni a karácsonyt! Csak feküdt az ágyában és mellette Zserbó pihegett, jól érezte magát Adammel, De Adam nem tudta mire vélni, hogy Pukli jóslata valósággal beteljesedett. Majd felöltözött és boldog volt, mert tudta hogy ma végre nem kell iskolába mennie, a hulladék eltüntetésre, de már magában belegondolt hogy vajon mit nem találnak ott.  Nem találnak több hulladékot és ezen ő csak mosolygott. Jó, hogy Puklival megcsinálták, tegnap ezt az akciót, de a varázspálca még mindig nála volt. Valahogy nála maradt, ugyanis a manó nem kérte vissza.

Már késve indult el otthonról és mikor közeledett a célja felé. A húsfeldolgozó mellett látta a tanárnőt és az önkéntes osztálytársait, amint csodálkozva merednek az eltűnt hulladék kupac hűlt helyére. Adam elé Sarah ment sietve. -Nézd Adam! Csoda történt! Eltűnt az összes szemét. -Igen? Nézett rá Adam úgy mintha csodálkozna. A tanárnő is nagy meredt szemekkel nézett Adamre, majd köszöntötte. Mindenki örült aznap a fiúnak, csak Lara fordított hátat neki, a múltkori sértő szavaiért. -Nos, akkor most, hogy ez a rejtély megoldódott és eltűnt a hulladék, arra szeretnék kérni mindenkit hogy álljon be a sorba és induljunk el az iskola felé! - Csaknem tanulni fogunk Miss Swann? Hangzott Alex kérdése. -De bizony. Most már hogy nincs mit itt tennünk, igen, megyünk tanulni.

Erre felmordult az összes gyermek így adva hangot,annak:még mindig nincsen kedvük iskolába menni. Az órákon semmi különös nem történt. Miss Swan egy-két mindig gyengén teljesítő gyermeket feleltetett matematikából, akik most sem nyújtottak nagy élményt a tanárnőnek. A tanárnő bizony dühös is lett, de az évek során bizony rájött, bármit csinálhat ezzel a két gyerekkel soha nem lesznek matematikusok. Miss Swannak bizony bele kellett törődnie, az életben vannak gyengén teljesítő tanulok is. Adam viszont nagyon szeretett iskolába járni és szeretett tanulni is. Most is érdeklődő, csillogó szemekkel nézte szeretett tanárnőjét.

Az órák után most kivételesen egyedül bandukolt haza, bár ő nem szeretett egyedül lenni, most mégis úgy hozta a sors, mivel Lara még mindig nem volt hajlandó vele szóba állni. Adam csendben battyogott hazafelé át a városon, mikor egyszer csak hangokat hallott a háta mögül. Adam hátranézett és futásnak indult, tudta ő rögtön hogy őt üldözik. Az üldöző szélsebesen futott utána. Adam nem akart az egész városon körül futni és most bizony azt sajnálhatta, hogy nincsen nála a varázspálcája, akkor tán megmenekülhetne, de így semmi segítség nélkül egy számára erősebb ellenféllel szemben rájött hogy ne győzhet. A város mellett volt egy kis erdő, hát ő bevetette magát az erdőbe. Adam úgy gondolta az erdő segítségére lehet az eltűnésben, mert ha valaki jól ismeri az erdőt, akkor az igencsak ő. Nekiiramodott a sűrű erdőbe, a fák, bokrok, vad cserjék között futott lélekszakadva. Nem adta fel, pedig nehezére esett a futás, főleg így hogy üldözik egy ilyen nyílt terepen. Félt, nagyon félt a támadójától és valójában már a nyakán érezte annak fagyos leheletét. Futott és futott, nem talált más kiutat. Érezte, minél gyorsabban otthon kell lennie, de ahogy futott, véletlenül idegességében fölakadt egy nagy bokorra, a bokorról lelógó tüske fölsértette bőrét és nem tudott tőle szabadulni. Ekkor már hallotta az üldözője cipőjének tompa leveleken való susogását és már azt is tudta, nincs menekvés. De az utolsó pillanatban engedett a bokor és őrült futásnak eredt, ekkor már tisztán látta üldözője arcát, aki ott rohant a sarkában, majd utolérte és lelökte egy hatalmas dombról. Adam csak úgy gurult lefelé a domboldalon, nagyokat szisszenve, fájdalomtól ordítva, de látta még a támadója arcát, egy pillanatra újra látta Andrew volt az, dühös arckifejezéssel, amiért beárulták, hogy ő támadta meg Adamet.

Adam ájultan feküdt a domboldalán és a tettes távozni kényszerült. Tulajdonképpen nem tudhatni hogy Adam hány perce, hány órája, hány napja, hány héten, hány évet feküdt így a domboldalon tehetetlenül. De Adam bizony magához tért, igaz meglehetősen fájtak a végtagjai az eséstől a fejével együtt. Adam hirtelen megfordult fektéből és hatalmas szisszenés hagyta el a száját. A karja, a karját nem tudta mozdítani, eltörött ez volt az első gondolata. Őrületes fájdalommal lüktetett a karja. Nagy nehezen felállt, olyan volt most csak, mint egy rongybábú. Nem értette, most miért hagyta cserben Pukli, pedig segíthetett volna rajta. Cserbenhagyottnak, szomorúnak érezte magát és attól tartott, otthon majd el kell mondania vajon mi történt a karjával. Adam éppen ettől félt, vajon mit fog mondani az anyukájának?

Erőt vett magán és elindult hát haza. Ahogy az édesanyja ajtót nyitott, sipítozva kérdezte tőle mi történt a karjával. Aztán orvost hívtak és az orvos begipszelte a fájó végtagot, ő meg a szobájában nyugodott. Fáradt volt, eszeveszettül fáradt, nem értette ez hogyan történhetett meg vele. De most már jól tudta hogy biztonságban van, a meleg puha ágyban, és mellette ott feküdt Zserbó a tigriscsíkos kis cica. Adam tulajdonképpen most őt vigasztalta. Most is úgy bújt hozzá, mint egy űzött vad, Zserbó imádott neki dörgölőzni és Adamnek dorombolni, hálás volt amiért annak idején megmentette őt ez a fiú. A bántalmazások ellenére most is úgy simult Adamhez mint egy marcipán cica, olyan lágy volt és törékeny. Adam nagyon szerette Zserbót, szeretett vele játszani, sőt még a pihe-puha ágyát is megosztotta vele. Zserbó is csak nézte nagy cica szemeivel kis gazdáját,aki felé boldogság, melegség áradt. De ahogy végig simította a kezét Zserbón, megjelent előtte a kobold Pukli.

-Nézzenek oda! Te itt lustálkodsz, miközben én dolgozok! Mi történt a karoddal? Pillantott a bekötözött karjára. -Pukli, te nem voltál velem! Azt hittem,legalább ilyenkor velem vagy! Nézett a vörös hajú, csalafinta szemű koboldra. -Sajnálom, rengeteg dolgom volt! Zord idők járnak errefelé. De mi történt veled? Úgy látom,nem festesz valami jól! -Andrew volt, lelökött egy domboldalról! -Jól van na, ne siránkozzunk, inkább gyere velem! -Nem! Addig nem megyek, sehová amíg a fekete füstről nem tudok meg mindent! A manó nyelt egyet. -Velem kell jönnöd! Hangzott a manó dühös kiáltása. -Nem megyek, amíg nem tudok meg mindent, hogy mibe kevertél bele engemet! -Én nem kevertelek bele semmibe, nem az én ötletem volt, hanem a tanácsé! -Mi az a tanács? Kerekedtek ki Adam szemei és pillanatnyilag észre,  sem vette az eddigi tartós, súlyos fáradtságát, mi úgy telepedett a szemére mint az ólom. -Oda viszlek most! -Engem, ugyan nem, míg meg nem tudok mindent a fekete füstről! -Jól van, jól van. De sokáig fog tartani. -Hidd el, van időm! -Nos, van egy ember, aki ellen most is harcolunk, tulajdonképpen ő nem is ember, mert földi halandó őt nem ölheti meg, ő egy nagyon gonosz teremtés, a neve is ezt mutatja,amit mi adtunk neki Ice Heart, azaz jégszív. -Mi ő tulajdonképpen? Egy boszorkány? -Igen az, egy férfi mágus. De ennek a mágusnak olyan ereje van, hogy nem vagyunk képesek megtörni, már évszázadokon átharcolunk vele, még az ükapáink is harcoltak ellene. -De mi köze a fekete füsthöz? -A fekete füst, az egy gonosz mágia, csúf varázslat. Mi manók csak a szép varázslatra törekedünk, a csúfat száműzzük, a te pálcádból fehér füst árad, az övéből fekete, szóval csak gonosz dolgokra használja a pálcáját, mi pedig csak jóra. De a fekete füst, sokkal hatalmasabb mint azt gondolnád, a fehéret is legyőzi könnyedén, viszont ha a fehér pálca olyan tulajdonos kezében van aki mocsoktalan, az,nagy nehézségek árán mégis le tudja győzni a feketét, de itt kell kihangsúlyoznom hogy örökre nem győzheted le. -Akkor mégis minek harcolunk? -Azért hogy néhány békében eltölthető évre szert tegyünk. -De ez hülyeség nem? Akkor miért nem próbáljuk meg örökre legyőzni? -Nem akarom az életedet kockáztatni. -De miért? Én kockáztatnám, csak győzzük le! -Te még túl fiatal vagy, neked még élned kell! -Á ez az egész egy kilátástalan hülyeség! -Nem, nem az. Mert ott van jégszívnél a szeretet, amit ha nem szerzünk meg időben akkor a karácsony befuccsol, nem lesz többé karácsony. -Egy jégszívnél is van szeretet? -Persze hogy. -Nem lenne jobb szeretetet ellene fordítani? -Nem, mert akkor azt a szeretet sem élné túl. De most öltözz mennünk,kell! Ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó és Lara barna kis fejecskéje kukkantott be rajta. De már Pukli sem volt ott, megérezte hogy valaki közeledik. -Szia Adam! Hogy vagy? Odament hozzá és leült az ágya szélére. -Szia Lara! Azt hittem már szóba sem állsz velem. -Csak tudni akartam, hogy mi van veled. -Semmi, amint látod, itt fekszem egy jókora gipszben. -De Adam, ki csinálhatta ezt veled? -Andrew. Ki más? -Jézusom! Azt hittem már nem süllyed ennyire mélyre! Lara tekintete a kismacskára meredt. -Jaj, de aranyos! -Andrew? -Nem, a cica. Honnan van? -Egyik este az árok partján találtam, vizes volt a szőre ezért melengetni kellett, valaki megkínozhatta. -Szegényke! -Igen, de szerencséje volt, mert nem fulladt meg. Már meg akartam mutatni neked, de nem álltál szóba velem. Lara figyelmen kívül hagyta Adam szavait és most már a kezében tartotta a tarka csíkos kismacskát. -Hogy hívják? -Zserbónak. De van itt még valami, amit nem fogsz elhinni. Pattant ki az ágyból Adam. -Mi az? Nézett rá kíváncsian a lány. -Az hogy van egy koboldom. -Adam, te teljesen megbuggyantál! Koboldok csak a mesében vannak! -Nem, Lara nekem van egy saját koboldom. -Manó! Hallották valahonnan az ismeretlen gyermeteg hangot. Majd megjelent a gazdája is. -Fiacskám hálás lennék, ha nem sértegetnél! Utálom a kobold megnevezést, fúj! Ezen a gyermekek jót nevettek. -De hová akarsz vinni minket? Kérdezte Adam. -A tanácsra. De titeket? Én csak téged akartalak! -De Lara esetleg nem jöhetne? -Na jól van. Most hogy felfedtem előtte magamat, nem lesz egy perc nyugtom se. Zsörtölődött a kobold. -Mi az? -A tanács? Adam Lara kérdésére kérdéssel válaszolt. -A tanács. A tanácsban megismerkedhettek a többi manóval, bepillantást nyerhettek a játék gyárba és persze megvitathatunk néhány kérdést Ice Hearttel kapcsolatban. -Az nagyon jó! Lelkendezett Lara. -De ki az a Ice Heart? -Majd az úton elmesélem. Itt vagytok? Gyertek ide! Tömörüljünk össze! Gyerünk! Gyerünk! Avval előkapta hosszú varázspálcikáját, kettőt suhintott vele a levegőbe és mintha a föld nyelte volna el őket.

A manógyár bejárata egy kupolaszerű cifra falu építmény volt. Ezt a manók százharminc évig építették, hogy a jó gyerekeknek játékot tudjanak itt gyártani. Az építmény már-már a szivárvány színeivel vetekedett, mert tele volt festve élénkebbnél élénkebb színekkel és cikk-cakkos mintákkal… A gyermekek majd elámultak úgy nézték, nézték ezt a mesés épületet és a rengeteg fehér havat körülötte. Adam ki is használta azon nyomban a helyzetet, gyúrt egy hógolyót és avval találta el Lara hátát. Lara kabátja nyakánál némi hó is becsúszott, ami kellemesen hűtötte a bőrét. A gyermekek kacagtak az örömtől és rá kellett jönniük, hol vannak, ez itt nem más, mint a Manótanya. Manótanya gyönyörű volt, ahová az emberi szem ellátott csak vonzotta a csodálatos táj. A hatalmas hófödte hegyek, a varázslatos színek és a melengető szeretet. Manótanyán állt az a gyönyörű kupolás épület, amely a manópalota nevet kapta, de ezen a gyermekek nem is csodálkoztak, már a szemeiknek elhitték hogy ez az épület a csodák, gyönyörű háza, illetve palotája. A manópalota egyszerre volt magas és alacsony, gyönyörű és szívszaggató látvány, falai csupa arany és tükör, nagy termei telis-tele voltak régi korok festményeivel. Rengeteg növényt tartottak idebent. Az asztalokon kristályváza díszelgett. Leírhatatlanul szép volt itt minden. A manók körülöttük csak sürögtek-forogtak nem is, vették észre, hogy itt vannak, ők csak a feladataikkal voltak elfoglalva, rohantak egyik nagyteremből a másikba. A gyerekek csak kapkodták a fejüket és azt sem tudták vajon hova legyenek hirtelen. Itt egyszerre megszűnt létezni a szomorúság, a bánat, a hiány, a rosszakarat, a fájdalom és most Adam is úgy érezte, akár le is vehetnék a karjáról a gipszet, mert az igenis megszűnt neki fájni. -Gyertek velem! Kiáltott utánuk Pukli mikor már látta hogy a gyermekek befejezték a bámészkodást, igazából nem fejezték be, mert annyira hatással volt rájuk a Manópalota, de Pukli tudta, ha nem viszi őket magával, akkor még jövő évben is itt fognak állni és gyönyörködni. Emberi szem nem telhet be manópalota és manótanya látványával, ezt ő is jól tudta. -Most hová megyünk? Kérdezte a kisfiú. -A főnökömhöz. Gyertek! -Neked van főnököd? -Fiacskám, az, mindenkinek van. Elindultak egy hatalmas terem felé, a terem csak úgy szikrázott a gyönyörűségektől Akár csak a másik. De ez a terem még annál is gyönyörűbb volt, a falak bordó bársonnyal voltak kibélelve és a fejük fölött egy hatalmas aranyozott kristály csillár ragyogott, a falakon régi manók olajfestményei csillogtak az olajtól. De a teremben nem találtak senkit, az üres trón fogadta őket. -Ki a főnököd? Hajolt hozzá közel Adam. -Napsugár. -Itt a télben? Csodálkozott a kisfiú nagy szemekkel maga elé meredve. Ebben a pillanatban belépett valaki az ajtón. Ez a valaki egy nő volt, egy manó nő. A nő aranyszínű hosszú ruhát viselt nagy gallérokkal, csak úgy csillogott, rajta ha ráesett a fény. Aranycipő tapadt karcsú lábára. Hosszú, göndör szőke haja a hátát csapkodta. Csokoládébarna szemei melegséget sugalltak. Ő volt Napsugár a maga minden szépségével együtt és most már Adam is értette hogy miért Napsugár a szépséges hölgy neve. Napsugár csak úgy tündökölt előttük, csillogóan szép ruhájában, barna bőrével akár a Nap. Ha földi halandó ránézett azonnal elállt a lélegzete, mert valójában ilyen szépet még senki sem látott. Adam meg akarta kérdezni Puklit, vajon Napsugár miért nem manó, de időközben rájött hogy nem ez a megfelelő pillanat és a szájába harapott. -Pukli! Üdvözöllek téged! Jött oda hozzájuk Napsugár a maga káprázatos szépségével és kicsit meghajolt Pukli felé kezét nyújtva, hogy az, kezet tudjon csókolni. -Hol van Adam? Majd meglátta a kisfiút és hozzáfordult. -Üdvözöllek a manópalotában gyermekem! Majd Larahoz fordult. -Ki a kislány? -Adam barátja. -Barát? Én úgy tudtam,csak Adamet hozod. -Sajnálom. Nem tudtam csak Adamet hozni, mert Lara éppen nála volt. -Na, nem baj. Érezd jól itt magad! Fordult a kislány felé. Majd ismét Pukli felé fordult. -Három óra múlva itt a trónteremben összehívom a tanácsot. Addig is … Tapsolt egyet és megjelent egy újabb manó körülöttük. -Addig is menjetek Csipettel a játékgyárba! A gyermekek hangos üdvrivalgásban törtek, ki és ahogy megnézték ezt a Csipet nevű törpét, rájöttek hogy nem is olyan rossz emberét adta Napsugár melléjük. De a végén kijavították ezt a mondatot, mert rá kellett jönniük hogy itt bizony Manótanyán, nincsenek gonosz, rossz manók, itt csak a jóság van érvényben. Csipet egy barna hajú, hosszú barna szakállú manó volt, kék szemei értelemtől csillogtak, barna nadrágot és zöld kabátot viselt, az ember nem tudta megmondani ránézésre hány éves is lehet.  De úgy megtudta állapítani,az emberéveket vette figyelembe, emberi  évben most Csipet úgy negyven lehetett, de a manó időszámítást már nem tudta és nem is értette Adam. Így hát abbahagyta a számolgatást és Lara után sétált, aki éppen Csipetet követte a játékgyárba.

A játékgyárban rengeteg manó dolgozott, csomagoltak, farikcskáltak, valaki éppen egy kalapáccsal bajlódott. A gyermekeknek nagyon tetszett a Manótanya játékgyára. A játékgyár egy hatalmas csarnok volt, de nem hatalmasabb a trónteremnél. Hatalmas falai itt is aranyfényben tündököltek, úgy mint a manók játékgyártó asztalai is. A terem telis tele volt játékokkal. A játékok között hintaló, építőkockák, babák, csúszdák is megtalálhatók voltak, egy óriási nagy macival együtt. A gyermekeknek leginkább a vonat és a csúszda tetszett. A vonaton mentek munkába a manók és a csúszdán csusszantak le a nagy ajándékos dobozok. A manók rendkívül szakszerűen dolgoztak, ügyes kezeikkel mindenféle varázslatos ajándékot megalkottak. De ez nem is lehetne olyan nagy csoda, hiszen a legtöbbjük már gyermekkorában elsajátította ezt a mesterséget és már vagy háromszáz éve juttatta ezeket a, gyermek ,,kincseket˝ a fenyőfa alá évről évre. A manók minden hónapban dolgoztak, függetlenül hogy március vagy augusztus volt, náluk mindennap karácsony volt és előre gyártották az ajándékokat, miközben a teremben csodálatos karácsonyi dalok, kórusok szólaltak fel. Adam és Lara nagyon örült ennek a kiváltságnak, hogy ott lehetnek a játékgyárban. Meg is rohamoztak minden játékot, amit éppen tudtak, de leginkább a barna, lágy szőrű kis hintaló tetszett nekik. Adam mégsem tudott úrrá lenni a kíváncsiságán, ezért odament Puklihoz, félperc múlva már Lara is ott volt vele, attól félt a kislány hogy valamiről lemarad. -Te ki ez a Napsugár? Kérdezte Adam. -És hogyhogy ő nem manó? Kérdezte most már Lara is. -Napsugár, Szeretet testvére és Szeretet sem manó, pontosabban ő ember. -De hogyhogy, én azt hittem a szeretet, az a szeretet, ami a szívünkben él! -Nem, nem. Ő egy igenis valóságos személy. -Szóval, őt rabolta el a gonosz Jégszív? Kérdezgetett még tovább a kislány, de Pukli csak bólintott. -De miért ember? Kapcsolódott most már be Adam is. -Hát valakinek irányítania kell a manókat nem igaz? Szeretet erre teljesen megfelel, megértő, melegszívű és szereti a manóit. Látjátok nélküle üres a trón, és ha üres a trón csak idő kérdése mikor zavarodnak meg a manók és az emberek. A gyerekek ki kíváncsiskodták magukat, így odamentek Csipethez és segítettek játékot gyártani. A manók barátságosak voltak velük, mindent megmutattak nekik, kivéve egy manót, aki nem tűrt meg embereket maguk között, ő volt Morcos. Aki most sem nézte jó szemmel a gyermekek jelenlétét, csak állandóan zsörtölődött miattuk és nem hagyta, hogy segítsenek a játékgyártásban neki. De a gyermekek is jól látták,jobb távolságot tartani Morcossal, mert igencsak észrevették, neki nem tetszett a gyermekek jelenléte. Morcos már elég idős manó lehetett, emberöltővel számolva, már a százat is elérte, ezért volt ilyen makrancos már, csak mindenen morgott egész nap, de fiatalkorában sem lehetett igazán kedves, ezért kaphatta a Morcos nevet.

Folytatása következik…