A legszuperebb nagyi felett is telnek-múlnak az évek, egyre nehezebben megy neki a napi rutin, a lakás tisztántartása, önmaga ellátása, megterhelő az orvosi vizsgálatokra járás, hivatalos ügyintézés – valahogy mégis nehéz beismernie, hogy segítségre van szüksége. A gyerekek, a család aggódik, mi lesz vele. Manapság már „nem divat” a nagycsalád, három-négy generáció együttélése. Mindenki rohan.

Az ötvenes korosztályra többszörös súly nehezedik: még aktív dolgozók, mindennap megküzdenek a munkahelyükért – nyugdíj előtt már nem nagyon ugrál az ember –, a pénzre is nagy szükség van. A gyerek továbbtanul, házasodik, építkezik – kell a támogatás. Aztán ott vannak az unokák! Jó lenne velük is többet foglalkozni, nemcsak a fiatalok tehermentesítése végett, hanem csak úgy, igazi örömből. Persze a háztartástól sem lehet megszabadulni, főzni, mosni, takarítani mindig kell. Akkor is, ha nehezebben kelünk fel reggel, sajog a hátunk-derekunk. És a szülők?! Mikor, hogyan gondoskodjunk róluk?

Egy jól felszerelt, kellemes otthonban biztonságban tudhatjuk őket – persze csak miután megküzdöttünk a lelkiismeret-furdalásunkkal. Mert igenis furdal a lelkiismeret! Hisz ők neveltek fel bennünket, nekik köszönhetjük, hogy itt vagyunk, segítettek, támogattak egész életünkben, és most, amikor itt az idő, hogy mindezt viszonozzuk, idegenre bízzuk őket?!  Nehéz döntést kell meghozni! Az észérveket és az érzelmeket akárhogy tesszük mérlegre, mindig billegni fog egy kicsit. Akkor is, ha öregeink szívesen mennek „intézetbe”.

Hát még, ha nem! Ha nem látják be, hogy segítségre szorulnak. Ha nem akarnak idegenekkel egy fedél alá kerülni. Ha a saját házukban, lakásukban akarnak maradni. Esdeklő, szemrehányó tekintetük kereszttüzében csak magyarázkodunk, hogy nem eldobni akarjuk őket, nem hálátlanság részünkről, hogy döntünk a sorsuk felett, ellenkezőleg szeretetből, az irántuk érzett felelősség miatt.

Jól dönteni nehéz, nem megy egyik napról a másikra, és olykor lehetetlen is egyedül. A családtagok, barátok, ismerősök mind mást mondanak – jóindulatból, érdekből, irigységből… Sokat segíthet ilyenkor egy kívülálló, aki objektíven látja és látatja velünk a helyzetet. Aki rámutat arra, hogy önmagunk marcangolásával, elbírhatatlan terhek magunkra vállalásával senkinek nem segítünk, sőt ártunk. Elsősorban magunknak, de a körülöttünk élőknek is. Egy kimerült, házsártos feleség, örökké puffogó nagymama, sértődött munkatárs bizony nem a legjobb társaság.

Akárhogy döntünk is idős hozzátartozóinkról: ápoljuk őket otthon, költöztessük magunkhoz vagy vigyük öregek otthonába – mindezt értük tegyük, de ne nélkülük! És ne feledkezzünk meg arról, hogy a gyermeki szeretet nem pótolható és nem helyettesíthető!