A szeptember mindenkinek és egyazon embernek is évente mást jelent. A gyerekek számára egy új kezdetet, melytől olykor sokat várnak. Hasonló ez a 18. születésnaphoz, egészen addig a napig izgatottan várja az ember, majd felébred az ominózus reggelen és minden ugyanolyan, az emberek, a város és ő maga is, nem látja máshogy a világot, és egyáltalán nem érzi felnőttebbnek magát, mint az előző héten. Ilyen az új tanév első hónapja is, esetleg egy új osztálytárs, tanár, de az apró változások elvesznek a hétköznapok visszatérő rutinjában, ha hagyjuk. Kicsit olyan ez, mint egy második január. Emlékszem annak idején, általános iskolában, már augusztusonként azon törtem a fejem, hogy vajon milyen lesz újra belépni azon a bizonyos kapun, a tanévnyitó közeledtével egyre izgatottabb lettem, milyen lesz újra találkozni azokkal, akiket nem láttam a nyári vakáció alatt, és persze, hogy milyen lesz Vele is újra találkozni. Még elevenen él bennem az a furcsa érzés, a gombóc a torkomban, hogy mekkora erőt is adott ez a gyerekkori „szerelem”, amikor a pokolba kívántam az egész sulit, a tanárokat és az összes osztálytársamat. Minden szeptember elején fogadkoztam, hogy másképp csinálom majd ezt, vagy éppen azt, hogy majd valahogy a tudtára hozom, hogy igenis tetszik, amikor megrángatja a copfom, de olyasmiket is megfogadtam, hogy nem beszélek majd végig minden órát, mert mikor panaszkodtak rám a tanárok anyuék nem repestek az örömtől. Később, a középiskolában, már egészen mást jelentett a szeptember. A nagy lázadás korában, amikor a dac és a byroni világfájdalom ül ki az ember arcára, kezdtek elmaradozni a nagy fogadkozások, a cél a „túlélés” volt, persze nem fizikailag, de sokkal inkább emocionálisan. Egyáltalán nem hiányzott senki az osztályból, hiszen akiket „említésre méltónak” tartottunk, azokkal úgy is együtt töltöttük az egész vakációt. Ezek a nyarak a nagy pillanatoknak, a hatalmas buliknak és a féktelen, gondtalan szórakozásnak voltak szentelve, ugyan miért vártam volna a szeptembert? Aztán a főiskolán, amikor a tanév ráadásul már nem is szeptember elején, hanem a közepén kezdődik, megint fordult egyet a világ. Az elején abszolút nem élveztem, úgy éreztem, hogy a barátságos és minden tekintetben biztonságos középiskola után kilöknek az Élet előszobájába, ahonnan már nincs menekvés, muszáj felnőni, legalább egy kicsit. De hamar megszoktam. Most pedig, az utolsó, vízválasztó, tanévkezdő szeptember előtt, már tudom, hogy nem húzhatom tovább az időt. Ez a szeptember lesz az utolsó, amikor még érezni fogom azt az izgalmat, akkor is, ha ez már nem olyan, mint annak idején. Jövőre, pedig már bele fog olvadni az év többi hónapja közé, nem tűnik majd ki semmivel, megszűnik második januárnak lenni.