Fehér ágyon végig nyúlva,

mozdulatlanul feküdni,

nézni a semmibe, és

nem tudni mi is lesz.

A fájdalom szörnyű, de

az ember küzd, harcol

bízik a tovább létben

és hogy egyszer tovább lépjen.

Az egész élete lepereg előtte,

végig gondol mindent,

mi az ami tett és

mi az amit még nem.

Csak sokszor kínlódva nézi

az ártatlan fehér falakat,

bámul a semmibe és már

nem is gondol semmire.

Nem is tudja már hogy

a szenvedés e a fájdalom

vagy a tehetetlenség mi

ül a sápadt arcomon.

Az időből nagyon sok van,

csak megy-megy és pereg

nem álmodni a múltról, a

máról és a jövőről sem.

Csak egy gondolat van

az ember fejében

miért pont most, és

miért pont én velem?

Annyi a boldog ember

s nekem itt kell pihennem,

olyan sok a dolgom

és semmit sem tehetek.

Csak bízni a mában

bízni egymásban, nem

szabad feladni, egy a cél

bízni a gyógyulásban.

S mikor egy két nap eltelt,

már sokkal jobb felkelni

s az embernek akkor kell

rájönni Istenem milyen szép is élni.