A mindeddig általában csetlő-botló karaktereket megformáló Adam Sandler ezúttal szuperhőst alakít, mégpedig egy olyan különleges figurát, akire még a fizikai világ törvényei sem vonatkoznak. Nemcsak arra képes, hogy delfinugrásokkal utolérjen egy jet-ski-t, melyet legrettegettebb ellensége vezet, majd hősiesen megküzdjön vele a térdig érő vízben, de New York utcáin is képes igazságot osztani az agresszív üzletemberek körében. Sőt még azt is tudja, hogyan kell egy egyszerű hajmosásból izzasztó előjátékot csinálni. Zohan egyébként az izraeli terrorelhárító szervezetnél dolgozik amolyan lazább kiadású Jack Bauerként, jelen küldetése pedig legyőzni a rettegett palesztin vezért, Fantomot. A baj csak az, hogy Zohannak már elege van a szuperhős szerepkörből, így egyik akciójából – tetszhalottnak nyilvánítva magát – lelép, és egyenesen New Yorkig menekül, hogy aztán kiváló mesterfodrász lehessen belőle. És mint tudjuk, Amerika az Ígéretek Földje, az amerikai álom színhelye, így, jóllehet saját frizurája, majd néhány kutya szőrzetének levágásán kívül más gyakorlatot nemigen szerzett, hősünknek mégis sikerül elhelyezkednie egy belvárosi hajszalonban, ahol - az idős hölgyek legnagyobb örömére - ismét beveti magát, és egy-egy hajvágást követően egyéb, férfiúi képességeit is megcsillogtatja. És ahogy azt már Hollywoodban megszokhattuk, egy idő után őt is utoléri a végzete, ezúttal egy palesztin lány személyében, akinek a családja véletlenül sem fogadna el egy izraelit. Itt kezdődnek a bonyodalmak, az izraeli katona és a palesztin fodrászlány beteljesületlen kapcsolata ugyanis egy szívszaggató filmdrámában még megindító is lehetne, ám nem az USÁ-ban, és nem egy olyan látnivalóban, ahol Adam Sandler játssza a főszerepet. Vagyis New Yorkban tényleg működik az amerikai álom, és valóban sikerülhet lehetetlen célokat megvalósítani, noha ezzel már a sztori kezdetekor tökéletesen tisztában vagyunk. A film rendezését Dennis Dugan vállalta magára, Adam Sandler pedig nemcsak Zohan szerepében tetszeleg, de forgatókönyvírói tehetségét is megcsillogtatja. Ezen túllendülve pedig természetesen nem maradhat el a közhelyekkel teli finálébeli nagyjelenet sem, miközben a szereplők az egyetemes, egész univerzumot összekötő testvériségről beszélnek, amolyan kommerciális, Adam Sandler-es stílusban. És ismét ráébredünk – mint valami jól sikerült pszichoterápiás kezelésen -, hogy a közös cél még a legádázabb ellenségeket is bármikor képes összehozni. A Ne szórakozz Zohannal című opus sajnos nem több egy gyenge sztorinál infantilis poénokkal, valamint világbéke hangulattal megfűszerezve, ám az Adam Sandler rajongók, valamint a tömegszórakoztatást kedvelők minden bizonnyal megtalálják az alkotás egyéb érdemeit.