A felmérések adatai szerint – bár ugyancsak bajos ilyen kényes témában megbízható adatokhoz jutni –, a férfiak 80-90, a nők 40-50 százaléka legalább egyszer megcsalja házastársát vagy tartós partnerét. Ebből jogosan következtethetnénk arra, hogy az esetek egy része kínos körülmények között kerül napvilágra, vagyis majdnem minden férfi és nő életében legalább egyszer előfordul, hogy lebukik házastársa előtt. Ezzel szemben az életben igen ritka, hogy tényleges in flagranti helyzet adódjon. Ennek két oka lehet. Egyrészt lehetséges, hogy nagyon ügyesen tudunk titkolózni partnerünk előtt, s megóv bennünket a lebukástól a velünk született sumákolási képességünk. A másik ok – s ez tűnik a valószínűbbnek –, hogy nem csak lebukni nem akarunk, hanem lebuktatni sem. Vagyis kapcsolatunk védelme érdekében inkább félrenézünk, nem törődünk a tényekkel, s amíg a helyzet egyértelművé nem válik, szívesen hiszünk partnerünk színjátékának. Előfordulnak azonban olyan esetek – a tényleges lebukások –, amikor már nem hunyhatjuk be a szemünket. Ha hazatérve hitvesi nászágyunkban egy idegen nő fekszik meztelenül férjünk mellett, akkor muszáj szembenéznünk a valósággal. Az in flagranti mindenki számára kínos, nehéz lenne eldönteni, hogy kinek a legrosszabb. A megcsalt embert igazi trauma éri, a tehetetlenség buta érzése járja át ilyenkor. Valamit mondania, csinálnia kell, de mi a helyes viselkedés? Üvöltsön, és adja ki a mérgét? Vagy hideg szenvtelenséggel alázza meg a másik kettőt? A csaló sincs jobb helyzetben. Tagadni értelmetlen, mégis sokan automatikusan próbálkoznak: „nem az van szívem, amit látsz”. Egy másodperc alatt kell döntenie, hogy a két partnere közül melyik mellé áll, s csak rosszul dönthet. Hiszen vagy a szeretőjét – esetleg szerelmét –, vagy pedig házastársát utasítja el. És a harmadiknak sem könnyű, hiszen ő a betolakodó. Igen sokszor ő válik bűnbakká, annak érdekében, hogy a házasságot megmentsék, őt kiáltják ki csábítónak, aljasnak, szemérmetlennek…