Valószínűleg még nem éltem eleget ahhoz, hogy bizton állíthassam: igen, létezik ilyesmi! Véleményem szerint azonban van, lennie kell, legalábbis szeretném hinni. Ám mi az, ami egymás mellett tart két embert, még akkor is, amikor az élet külön utakra kényszeríti őket?

Azért lehetünk barátok, mert ugyanúgy látjuk a világot, mert ugyanazt szeretjük, vagy éppen azért, mert annyira különbözünk egymástól? Vajon az iskolai barátságoknak miért csak olyan kicsi hányada bizonyul tartósnak az érettségi vagy a diploma után is? Pedig közös a múltunk, sok izgalmas - néha fájdalmas dolgot - éltünk meg együtt, nagy bulikat, szerelmeket és szakításokat, izgulást a vizsgák, dolgozatok előtt, és lényegében láttuk, hogyan nő fel a másik, aztán azt is, hogyan lép ki a "nagybetűsbe".

Sok esetben, amint végzünk valamelyik iskolánkkal és új környezetbe kerülünk, de ez munkahelyváltás esetén is így van, mintha megfeledkeznénk a régi ismerősökről, mintha kitörölnék emlékezetünkből az elmúlt évek közös élményeit.

Igaz ez is amolyan adok-kapok dolog, ha mindig csak mi hívjuk az illetőt, ha ő állandóan elfelejti a számunkra fontos dolgokat, ha nem számíthatunk rá, amikor szükségünk lenne a segítségére, akkor egy idő után úgy érezzük, hogy csak számunkra fontos ez a „barátság”, úgy viszont semmi értelme.

Alighanem nehéz definiálni, hogy mi is a barátság. Valami egészen furcsa, különös dolog, hiszen nem kötnek minket össze rokoni szálak, mi mégis kitartunk egymás mellett, segítünk, ahol csak tudunk, meghallgatjuk egymást, és örülünk – ami a legfontosabb irigység nélkül – a másik örömének, sikereinek. Ahogy Gustav Thibon mondja, nem az az igazi barát, aki szenvedéseink közepette szánalommal fordul felénk, hanem aki irigység nélkül tudja szemlélni boldogságunkat. Na igen, de „csak” ennyi lenne? Hogy velünk együtt tud örülni? Hogy ne csak komoly oldaláról közelítsük meg a témát, egy másik vélemény szerint barát az, akit felhívhatsz az éjszaka közepén azzal, hogy megöltél valakit, és ő csak annyit kérdez: hová vigyem a hullát? Elég szélsőséges helyzet, de talán ez a lényege az egésznek.

Vajon manapság, amikor folyton-folyvást csak rohanunk, olykor még a családunkra sincs időnk, amikor a kapcsolatok kiüresednek és elszemélytelenednek létezhet valami, ami örök? Talán igen, persze ehhez sok erőfeszítésre van szükség, hiszen a barátság kicsit olyan, mint a szerelem, muszáj beleinvesztálni, hogy sokáig tartson, sőt, hogy egyáltalán fennmaradjon. Muszáj, hogy mindig legyen legalább pár percünk a másikra, hogy odafigyeljünk arra, amit mond, bármennyi gond is nyomja a vállunkat, és bármennyire is érezzük úgy, hogy a mi problémánk sokkal súlyosabb, így talán valóban „örökké” tarthat.