Bár a szexuális felvilágosítás nehézkes voltát minden szülő egyéni szenvedésként éli meg, a valóságban egy általános jelenségről van szó, amelynek bizony messze, a múlt századokba visszanyúló, társadalmi okai vannak. Kicsit persze mi is hibásak vagyunk, hogy nem tudunk gyermekünkkel nyitottan kommunikálni, de hogy ez a nyitottság hiányzik belőlünk, annak rajtunk kívül álló okai is vannak.

Valamikor a középkorban – és korábban –, nem létezett a felvilágosítás problémája. Az együtt élő nagycsaládokban már a kisgyermekek is kileshették szüleiket, testvéreiket, s mire eljött az esküvőjük, már nagyjából tisztában voltak mindennel. Ma már egyre több történész és társadalomkutató hajlik arra, hogy a közvélekedéssel ellentétben, a középkorban egyáltalán nem volt elfojtva a szexualitás, nyugodtan és nyíltan beszéltek róla nemesek és parasztok egyaránt – vagyis a gyermekek nemcsak láttak, hallhattak is bőven.

Az újkorban azonban az orvostudomány nagy lendülettel fejlődésnek indult, és a testtel kapcsolatos kifejezéseket és történéseket kisajátította magának. Az új réteg, a polgárság pedig azzal is meg kívánta különböztetni magát másoktól, hogy szemérmes lett, s erkölcsi hibának számított, ha valaki ledér módon mutogatta testét, vagy ha beszélni próbált az illetlen dolgokról – már csak az orvosok láthattak meztelen embereket, és csak ők utalhattak szóban a fajfenntartás szerveire és folyamatára. A XIX. század végére ez a szemlélet elöntötte az egész világot – illetve a világnak azt a részét, ahol Európából származó emberek éltek –, s eljött az az idő, amikor már a fürdőkádba is csak ruhástól lehetett bemenni. A felvilágosítás pedig kimerült abban, hogy a 18 éves fiút apja elvitte egy kuplerájba „tanulni”.

A prüdéria túlzásai ellen azonban egyre többen szólaltak fel, de mivel erre egyből az „erkölcstelen és szégyentelen” jelzőket akasztották rájuk, a társadalom „ösztönös” forradalomba kezdett. Megjelentek a nők egyenjogúságáért küzdő feministák, s miközben jogaikra hivatkoztak, lassan átalakították a divatot: a nők kocsit vezettek, lovagoltak, dolgoztak, s egyre rövidebb szoknyákba bújtak, vagy nadrágot vettek magukra. De beszélni a szexről még mindig tilos volt.

1968-ban azonban újabb lázadás tört ki: a szexuális forradalom. Az ifjú forradalmárok tetteikben a lehető legmesszebb mentek, hiszen a szabad szerelmet hirdették, ami sok esetben nem is volt más, mint a promiszkuitás. S közben beszéltek is a szexualitásról, jó hangosan, botrányt keltve. A szocialista országokban 68-ról még ma is inkább Prága jut az emberek eszébe, s ez is jelzi, hogy hozzánk bizony nehezebben jutott el a szexuális forradalom szele, s így lassabban oldódott fel a szexuális kommunikációt fékező gátrendszer is.

Mindezek a társadalmi változások befolyásolták, alakították a szexualitásról való gondolkodásmódunkat, és azt is, hogy kivel, mikor, mit beszélünk meg. Viszont mind területenként – főváros, község vagy falu –, illetve társadalmi rétegenként is más-más értékrend „rögzült”. Vannak családok, ahol nyíltan beszélnek az intim kérdésekről, míg akadnak olyan famíliák is, ahol a szexualitásra való egyszerű utalás is bűnnek számít. Az egyik embert nem érdekli, hogy a szomszéd úriember minden este más nőt – ne adja isten, férfit – visz fel a lakására, a másik ember viszont állandóan lesi, hogy a másik házba, lakásba milyen vendégek érkeznek. És van, akinek egyáltalán nem okoz gondot a szexuális felvilágosítás, mások vért izzadnak, vagy egyáltalán nem beszélgetnek gyermekükkel erről a kérdésről.