50 évesen már csak egy régi bútordarab vagy, amely csendesen várja a sarokban, hogy leporolják valamikor?

Annus Karácsonykor döbbent rá, hogy férjének szeretője van. A lány
éppen abban az esztendőben született, amikor ők örökhűséget fogadtak
egymásnak, huszonnyolc évvel ezelőtt. A barátnői, ismerősei nyugtatják,
ne izguljon, a „kapuzárási pánik”, amolyan férfi gyerekbetegség,
amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan múlik el. Legyen türelemmel, mondja
a férje is, hisz egy friss tavaszi szellő miatt nem fog eldobni
mindent, amit megszokott. Csakhogy Annust épp ez bántja, mert tudja,
érzi, ő nem egy régi bútordarab, amely csendesen várja a sarokban, hogy
leporolják valamikor.

„Kezdj új életet! Bátorság!”– suttogja tükörképének reggelente,
miközben számba veszi arcán az elmúlt ötvenhárom év nyomait. Korához, a
három felnőtt gyerekéhez és a rengeteg munkahelyi stresszhez képest
egész jól néz ki… egészséges… – mi kell még? Már érzi megszületni
magában a döntést, amikor eszébe jut barátnője, akivel gimiskoruk óta
összefonódik az életük. A sors ugyanazt a játékot játssza
mindkettőjükkel, a szereplők, a helyszín változik, de a problémák
ugyanazok:

Ica az esküvőn igen helyett nemet mondott volna szíve szerint, de
félt, mit szólna hozzá a család, a nagy eseményre összetrombitált
rokonság. Mások véleményére gondolt akkor is, amikor férje egy-egy
gonosz megjegyzéssel porig alázta a munkatársai, barátai előtt, amikor
részegen ordítozott vele, és amikor karján a kétévessel, pocakjában a
nyolchónapos magzattal az ügyeleten sínbe tették az ujját. Amikor nem
látogathatta meg a halálos ágyán fekvő édesanyját, döntött, nem
érdekli, ki mit gondol, elválik. „Csak legyenek kicsit nagyobbak a
fiúk…” A kisebbik fia diplomaosztóján már nem halogathatta tovább,
lépnie kellett. A bíróság könnyen, gyorsan mondta ki a válást, a
bilincsek lehullottak, övé lett a szabadság.

De hiába nyitva az ajtó, huszonöt év után nehéz elhagyni a börtönt.
Ica „új élete” olyan, mint a régi: munka, háztartás, család. Két éve
semmi sem változik. Ötvenegy évesen kifacsart citromnak érzi magát,
sebei nem gyógyulnak, testileg és lelkileg ugyanolyan összetört, mint a
házassága alatt. Elképzelni sem tudja, hogy új kapcsolatot kezdjen,
hogy újra basáskodjon felette egy férfi… Meg aztán, tudja – hogy a
közismert pszichiáter szavaival éljünk –, a húspiacon sem olyan kelendő
már. Ica haragszik magára, mert bármilyen hosszú ideig is érlelte
elhatározását, nem biztos abban, hogy jól döntött. Gyakran gondol arra,
hogy a semminél, talán a rossz is jobb volt…

De nem mindenki ilyen!– biztatja magát Annus. Barátnője valószínűleg
társfüggő, hisz jól belegondolva, soha nem volt önálló élete. De neki!
Ott van a munkája, amit imád. A kollégái szeretik, megbecsülik.
Biztosan nem lenne egyedül. Már most is akadna olyan, aki elkíséri
színházba, moziba, kiállításra… Mi mindent kínálhat még az élet! Ki
tudja, talán harminc-negyven boldog év áll előtte!

Hát akkor?! – mosolyog magabiztosan a tükörbe, és lehúzza ujjáról az ezüstlakodalomra kapott brillköves gyűrűt.