Október 13-án a vörösiszap-katasztrófa egyik helyszínén jártam, Devecseren. Borzalmas látvány fogadott. Szavakkal le sem lehet írni. Mindent masszív vörös szín borított. Főleg a település mélyebben fekvő részein. Sok helyen a házak ablakai fölött húzódott  a nyoma az életeket, sorsokat porrá zúzó áradatnak.

Mikor megláttam a hírekben, mi történt, a szívem összeszorult. Teljesen átéreztem az emberek sokk utáni állapotát. Mindenük, amit eddigi életükben felépítettek, pillanatok alatt semmivé vált. Tudtam, nekem is segítenem kell, bárhogyan is...

Mivel van egy családi házam, ami berendezett, de lakatlan, gondoltam, felajánlom. Odautazom és megkeresem az illetékeseket. Ha már odautazom, nem teszem ezt üres kézzel. Én magam 4 gyermekem nevelem egyedül, nem vagyok könnyű helyzetben, némi kinőtt gyerekruhát, cipőt tudtam volna csak vinni, ezért a munkahelyemen és a lépcsőházban körülérdeklődtem, ki tudna még segíteni? Nem mondom, hogy sokan, de akadtak emberek, aki szívesen meg is tették. Volt olyan is, aki pár ezer forintot adott, hogy vásároljam le tartós élelmiszerre. Ma reggelre egy személyautó tele lett adományokkal. Az egyik munkatársnőm elkísért. Miután odaértünk, rendőrök álltak a település határában, akik beengedtek és útba igazítottak. Egy magasabban fekvő nagyobb épülethez értünk, ami viszonylag jól megúszta az áradást. Itt a családsegítő munkatársai fogadtak minket, elmondtuk, honnan jöttünk és mit hoztunk. Végtelenül szomorú látvány volt, ahogy meghatódva fogadták azt a csekély holmit, amit odavittünk. Elmondták, hogy a legnagyobb és legsürgősebb segítség most az adott pillanatban tisztítószerek, felmosóvödrök és rongyok lennének. Azonnal döntöttünk, átutaztunk Ajkára egy hipermarketbe, ahol ez a részleg majdnem üresen állt, 19 ilyen szettet találtunk, amit megvettünk és visszavittük Devecserre.

Azonnal kiosztották, még ez is kevés volt.

Néhány szót váltottunk az emberekkel. Még most is a fülemben cseng az a mondat: „Most itt minden alulról szerveződik.” Tehát emberek! Ébresztő!!! Lehet, hogy mi nem kapunk prémiumot, lehet, minket nem fognak kitüntetni, nem rólunk szólnak a hírek, de ha mi, kisemberek tehetünk valamit, ne habozzunk, tegyük meg! Ha csak 1-2 ezer forinttal is, de segítsünk. Ha nem bíztok a számlaszámban, fogjatok össze azzal, akiben megbíztok, odaadjátok neki az erre szánt összeget, az levásárolja és odaszállítja. Én is így tettem és még teszek is. Egy napomba került és némi fáradtságba, ez nem áldozat a jó célért. Pedig én is maradhattam volna itthon és sajnálkozhattam volna a hírek felett, mégis úgy érzem, segítenem kell!

Tudjátok, mi volt a legrosszabb látvány? Az embereket nézni. Ahogy fáradtan,  végeláthatatlanul csak próbálnak tenni... az arcukra volt írva, most hogy lesz tovább? A szemükbe nézni és kiolvasni a fájdalmat, reménytelenséget, bizonytalanságot.