Egy homályos tekintet a földre mereng, az agyban gondolatok tömege dereng, s meglibben a függöny, mozgatja a szél, megmozdul az ember és elillan a tél. A széken ülõ férfi felkapja fejét, érzi a befújó szélnek melegét, s benne a nyíló virágok illatát, ekképp hallattatja a nyár kedves szavát. Feláll, ablakhoz lép és most már ott mereng, nem a földet nézi, inkább a kék eget, feje fölül felhõk hada úszik el, miket a vidámság szikrája terel. Ne a földet nézzed, inkább a kék eget, mert a szomorúság csak rossz útra vezet, keresd az életben mindig azt mi szép, akkor érezheted a napnak melegét!