21 éves voltam, amikor megszületett az öcsém. Nem fogadtam jól a baba hírét, belül teljesen összetörtem. Biztos voltam benne, hogy utálni fogom. Hogy milyen érzés fogott el, amikor megláttam az első róla készült, ultrahangos felvételt? Nem tudom pontosan, kavarogtak a gondolataim. Haragot éreztem és csalódottságot.

Azután teltek a hónapok, és Milán anyukájának a hasa is egyre nagyobb lett. Az idő múlásával és a szülés közeledtével, bár változtak az érzéseim, ugyanúgy kétségek gyötörtek. De már hajtott a kíváncsiság is, hogy vajon hogy fog majd kinézni, milyen lesz a szeme színe. De egy dolog még mindig nem hagyott nyugodni. Azt már tudtam, hogy szeretnék rá szeretettel gondolni, de vajon képes leszek-e én erre?

Szeptember 25-én reggel megcsörrent a telefonom. Milán nagymamája hívott, hogy a baba megszületett, egészséges és rám hasonlít. Büszkeség fogott el, és a főiskolán mindenkinek eldicsekedtem, hogy megszületett az öcsém. Ugyanakkor kétségbe is estem, a gyomrom görcsbe rándult, a kezem remegett, hogy nem sokára találkoznom is kell vele, sőt tudtam, innen már nincs visszaút, nem sokára eldől, hogy majd mennyire tudom őt elfogadni.

Másnap délelőtt mentem csak be a kórházba, annál tovább már nem halaszthattam a találkozást. Ha körül kellene írnom, mi járt a fejemben, talán a fogorvoshoz tudnám hasonlítani. Muszáj elmennem, de ki tudja, milyen lesz. Lehet, hogy nem is fog fájni, de lehet, hogy kellemetlen lesz, de akárhogy is, ezen bizony túl kell esni.

Amint megláttam, azonnal a karomba vettem, és letisztázódott bennem minden kétely: ő az én öcsém, és igen, szeretem őt, és vigyázni fogok rá, és én leszek neki az a nagy tesója, akire bármikor számíthat, én mindig ott leszek mellette. Azóta is ugyanolyan lelkesedéssel várok minden egyes találkozást.

Előfordul, hogy az anyukájának néznek az emberek, jogosan is persze, a 21 mégiscsak nagy szám, különösen jelen esetben. De engem ez nem zavar. Imádok vele lenni, élmény minden perc, amit együtt töltünk, még akkor is, ha hisztis, és nem akar együttműködő lenni. Imádok vele fakockából várat építeni, sétálni az utcán, játszani a kertben, tanítani neki mindenféle új és vicces dolgot.

Bevallom őszintén, megváltoztatott. Én nem szerettem a gyerekeket, sőt féltem tőlük. Tudtam, hogy szeretnék egyszer anya lenni, de csak valamikor még hosszú, hosszú évek múlva, addig is kerülöm őket, ahol és amikor csak lehet. A gyereksírást és a pelenkacserét pedig meghagyom másnak!

Milán hatására egyre felnőttebb lettem. Kiléptem az önös világomból, amiben a főszerepet a barátok és a bulik játszották. Megtanultam szeretni és kimutatni az érzéseimet, hogy lássa ő is, mennyire fontos nekem, hogy érezze, ott vagyok mellette. Ugyanakkor, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben, elszedem tőle a játékait, és csak hosszas hiszti után adom neki vissza, mert hát jó testvérek között mégiscsak ez a szokás!

Összességében állíthatom, hogy a szőke, kék szemű kis herceg által kiteljesedett a világ körülöttem. Másképp látok dolgokat, megtanultam értékelni apróságokat és őszintén örülni. De ami még ennél is fontosabb: most már tudom, hogyan kell pelenkát cserélni!

-Judit-